Az őskeresztény egyházban az egység kimutatásának általában az volt a kézenfekvő módja, ha az emberek felajánlották javaikat a közösségnek. Az apostolok cselekedetei első fejezeteiben bemutatott nagylelkűség témáját folytatva Pál kéri az általa alapított gyülekezeteket Macedóniában és Akhájában, hogy támogassák a jeruzsálemi szegényeket (lásd ApCsel 11:27-30; Róm 15:26; 1Kor 16:1-4; Gal 2:10). Ajándékuk egyértelműen kifejezi, hogy a főleg pogány hátterű hívőkből álló gyülekezetek szeretettel törődnek a jeruzsálemi, zsidó származású testvéreikkel. Kulturális és etnikai különbségeik dacára együtt képezik Krisztus testét és ugyanazt az evangéliumot szeretik. A szükségben lévőkről való gondoskodás nemcsak bizonyítja a már meglévő egységet, hanem erősíti is azt.

Pál szerint milyen következményeket von maga után a korinthusi gyülekezet nagylelkűsége (lásd 2Kor 9:8-15)?

Az őskeresztény gyülekezetben tapasztalt egység mutatja, hogy mi az, amit ma is meg lehet tenni. Csakhogy az egység nem valósult meg anélkül, hogy minden hívő szándékosan elkötelezte volna magát mellette! A korai egyház vezetői szolgálatuk részének tekintették, hogy erősítsék az egységet Krisztusban. A férj, a feleség és a gyerekek szeretete is olyan elköteleződés, amit naponta, tudatosan ápolni kell, és így van ez a hívők egységével is. A Biblia számos helyen bátorít a Krisztusban való egységre, ami többféleképpen meg is mutatkozott. Az őskeresztény egyházban az egység erősítésének kézenfekvő eleme volt az imádság, az istentisztelet, a közösség, a közös látásmód és Isten Igéjének tanulmányozása. Nemcsak a küldetésüket mérték fel, miszerint hirdetniük kellett az evangéliumot minden népnek, hanem azt is felismerték, hogy felelősséggel tartoznak egymásért, szeretniük, támogatniuk kell egymást. Egységük a helyi közösségeiken belüli nagylelkűségben és egymás támogatásában mutatkozott meg, szélesebb körben pedig a többi gyülekezettel való kapcsolatukban, még ha nagy távolságok választották is el őket.

„Jótékonyságukkal bizonyították, hogy nem hiába nyerték el Isten kegyelmét. Csak a Lélek általi megszentelődés hozhatja létre ezt az áldozatkészséget! A hívők és a hitetlenek szemében ez a kegyelem csodája volt” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 227. o.).

Hogyan tapasztaltuk már a nagylelkűség áldásait egyénileg és a gyülekezetben? Vagyis milyen áldásban részesült, aki mások javára adakozott?