Idegenek és vándorok vagyunk a földön, célunk pedig a tökéletes, gyönyörű, békés menny (Zsid 11:13-14). Addig azonban itt kell élnünk. Nem ad lehetőséget a semlegességre a keresztény világnézet, különösen, ahogyan a nagy küzdelemben megnyilvánul. Vagy Istennek élünk, vagy az ellenségnek. „Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol” (Mt 12:30). Világosan és egyértelműen kiderül Krisztus eljövetelekor, hogy kinek az oldalán álltunk.

A második advent idején az alábbi két kijelentés valamelyikét fogjuk hallani. Mit fogalmaznak meg ezek és mit jelentenek?

Mt 25:21

Mt 7:23

A legkedvesebb, leginkább elismerő szavak, amit egy sáfár valaha hallhat, ha Krisztus mondja, hogy „Jól vagyon”. Kimondhatatlan örömet okoz majd, ha Istentől hallhatjuk a fenntartás nélküli dicséretet, amiért igyekeztünk jól gazdálkodni a ránk bízott javakkal, a képességeink szerint a legtöbbet megtenni, tudva, hogy üdvösségünket nem a saját cselekedeteink alapján kapjuk, nem azért, amit mi tettünk Krisztusért, hanem amit Ő végzett el bennünk (lásd Róm 3:21; 4:6). A hűséges sáfár élete a hitének visszatükröződése. Azok gondolják, hogy megkísérelhetik az üdvösséget a cselekedeteik által elérni, akik a tetteikkel akarnák igazolni magukat Isten előtt (Mt 7:21-22). Azonban Mt 7:23 bizonyítja az efféle önigazolás ostobaságát.

„Amikor Krisztus követői visszaadják az Úrnak, ami az Övé, kincset gyűjtenek, melyet akkor kapnak meg, amikor hallani fogják e szavakat: ťJól vagyon jó és hű szolgám... menj be a te uradnak örömébeŤ” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2010, Advent Kiadó, 440. o.).

Végeredményben tehát a sáfárság olyan életmód, amiben minden tettünknek a két legnagyobb parancsolat, az Isten és a felebarátok iránti szeretet a motivációja és a fő hajtóereje.

Hogyan tükrözi az életünk és a sáfárságunk ezt a két fő parancsolatot?