„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben...” (2Tim 4:2)

Egyszerű ember volt, meg olyan szórakozott is. Gyülekezetbe örömmel járt, de nem kereste a beszélgetések lehetőségét.

Nem nősült meg soha, pedig kapott bőven tippeket, rásegítést, közbenjárást. Egyszer egy özvegyasszony is „sürgött-forgott” körülötte, de abból sem lett semmi.

Egy alkalommal tapasztalatmondásra kérte a lelkész a hallgatóságot egy csendes szombat délutánon. Sankó bátortalanul emelte kezét, mintha nem is maga cselekedne, hanem valami zsinóron húznák. Többen is szóltak, hogy Sankó jelentkezik.

– Sanyikám! Szeretnél mondani valamit? – kérdezte a lelkész kissé bizonytalanul.

– Hát… igen, egy… tapasztalatot.

– Ó, hát mondjad csak, hallgatunk!

– Tudjátok… én nem is gondoltam volna, hogy olyan magamfajta, mihaszna emberre is gondol az Isten, mint én vagyok.

– Nem is vagy te mihaszna, miért mondasz ilyeneket? – szóltak innen-onnan.

– Csönd legyen, hallgassuk meg! – pisszegtek mások.

– Én olyan hálás vagyok az Istennek, mert az Isten a legegyszerűbb dolgokban is gondol ránk. A húgomat látogattam meg a minap, és kaptam tőle egy tálca dobostortát. Hát, ez a kedvencem! A dobos! Erről csak a húgom tudott, és persze az Úr. – Sankó itt megállt, és mint valami hatásszünetet tartva, sejtető mosollyal végigfürkészte a gyülekezetet. Közben valaki hátul megjegyezte: „Muszáj nekünk minden jelentéktelen mesét az Istenre fogni?”

– Boldogan indultam haza, hogy ezt mind egyedül fogom megenni. A Blahánál az aluljáróban egy hajléktalan kéregetett. Akartam adni egy százast, erre azt mondta, inkább adjam a sütimet, ugyanis csak úgy kézben vittem, nehogy megtörődjön. Mondom, itt a százas, a sütit nem adnám, úgy kaptam ajándékba, de erősködött, hogy olyan éhes, inkább az én dobosom kellene. Hát gondoltam egyet, odanyújtottam, de valahogy olyan ügyetlenek voltunk, hogy a földre ejtettük. Egy szelet kivételével mind pofára esett. Ez az ember meg szép nyugodtan visszaterelgette a sütiket a tálcára, aztán az ujjával fölnyalta az ott maradt krémet a földről. A fejemhez kaptam, jó ember, mit csinál? Ebben a szutykos aluljáróban mindent összeköpködnek. Erre azt felelte, ide ma még nem köpött senki, mióta itt van. Aztán a vállára tettem a kezem, az Úr Jézus áldja meg, mert Jézus szereti őt. Ezt mondanom kellett, hogy ne legyen hiábavaló az adományozás, meg hogy tisztában legyen azzal, honnan kapta – mutatott fölfelé ujjával. Vissza akart adni egy szeletet, de én elköszöntem tőle. Jól esett, hogy viszont kívánta az áldást. Aztán annyit gondolkodtam azon, hogy Isten erre a szerencsétlenre gondolt, nem is énrám?