Róm 11:1-7 szakasza milyen általános nézetet tagad világosan és cáfolhatatlanul?

„…avagy elvetette-é Isten az ő népét?” Erre a kérdésre válaszolva Pál először a maradékra irányítja a figyelmet. A kegyelmi elhívást annak bizonyítékaként említi, hogy Isten nem vetette el népét. A megváltás mindenki számára elérhető, aki elfogadja, legyen akár zsidó, akár pogány.

Ne feledjük, hogy az első keresztények zsidók voltak – gondoljunk csak a pünkösd napján megtérőkre. Pétert is csak egy különleges látomás és csoda győzte meg arról, hogy a pogányoknak éppúgy joga van Krisztus kegyelmére (Apostolok cselekedetei 10; vö. 15:7-9), tehát a kegyelmet hozzájuk is el kell juttatni.

Pál vajon azt állítja Róm 11:7-10 szakaszában, hogy Isten szándékosan vakká tette az üdvösségre azokat az izraelitákat, akik elvetették Jézust? Mi a gond az ilyen elképzeléssel?

Róm 11:8-10 verseiben Pál az Ószövetségből idéz, ami a zsidók számára elfogadott tekintély volt. Az idézett igeszakasz szerint Isten a „kábultság lelkét” bocsátja Izraelre, gátolva látásukat és hallásukat. Vajon Isten megvakítaná az embereket, hogy ne lássák meg az üdvösségre vezető fényt? Kizárt dolog! Ezek az igék a Római levél 9. fejezetéről adott magyarázat fényében értendők. Pál nem az üdvösségről beszél, hiszen Isten nem foszt meg bizonyos csoportokat az üdvösségtől. Itt mindvégig az Isten művében betöltött szerepről van szó.

Miért helytelen az a nézet, miszerint Isten emberek egész csoportjait zárná ki az üdvösségből? Miért ellenkezik ez az evangélium tanításának teljességével, amelynek középpontjában Krisztus áll, aki minden emberért vállalta a halált? A zsidó nép esetében például hogyan vezetett tragikus következményekhez ez az elgondolás?