Vakot vezettem át az úttest
túloldalára… Semmi, semmi! –
mondtam szabadkozón. Tovább is
kísértem volna. Megköszönte,
hogy ott elboldogul már ő is.
Menni akartam vissza, s akkor
valaki megszólított:
„Látod?
Világtalan… Át kell vezetni
a túloldalra… Nézz körül csak,
és lásd meg végre hivatásod!
Segítsd a túloldalra őket!
E nyüzsgő ember-áradatban
annyi, annyi a vak! Te már látsz.
Semmi, semmi! – mondtad a vaknak.
Ne hidd. A legszebb: kézenfogni
a látni nem tudót szelíden,
meleg szavakkal, s átsegíteni
a túloldalra. Ott már ő is
elboldogul…”
– És akkor csend lett,
s tudtam, hogy az, ki engem szólít,
a vak szemeknek megnyitója,
ő, az Örökhatalmú Orvos…
Azóta én csak ennek élek:
a túloldalra átsegíteni
minden vakot… Míg bírja szívem.