Ma annyi mindenről le tudnék mondani,
mit máskor zúgolódva követelek.
Ma az a kevés is örömmel tölt el,
ami a morzsákból jut… mit nem érdemlek.
– Ma csak a Mester terhét, szenvedését látom.
A Gecsemáné-kerti vívódást,
a vércseppeket néző hosszú éjszakát,
alvó magamat, az eljött órát,
a csókadó tanítványt… az elvégeztetettet…
– Azután letérdelek a kereszt tövéhez:
sírni… sírni… és csendben hallgatni.
Azután eszembe jut minden:
az idegen tűz, a tagadás…
a kakaskukorékolás,
és nem tudok hallgatni.
– Valami… a felgyülemlett hála,
a szavakba kívánkozó köszönet,
a boldogság
s mindaz, mit a nagypéntek nyújt,
megnyitja nyelvemet.
– De csak ennyit tudok mondani:
„Uram, neked adom a szívemet!”