Szégyellem, hogy a kövek közt újra kinőtt a fű,

s remélve józanabb tavaszt,

elgurgatom nehéz vétkeim, üdén zöldellő

kegyelmedről, vissza a folyóba,

sebesen rohanó sodrásba, onnan a

feledésbe. Most csendesebben

hallom a Szirének énekét is,

(legyen mindenkinek hite szerint,

hogy a szükséges rossz szükséges jó-e?),

s talán nem vagyok elveszett, ha úgy érzem,

nekem sok bocsáttatott meg,

és nem vagyok elveszett előtted, Uram,

ha néha szégyellem,

ha a kövek közt újra kinő a fű.