A hit és az értelem kérdését tárgyalva John Hedley Brooke írt Immanuel Kantról (1924-1804), és arról, ahogyan az emberi tudás korlátait próbálta megismerni, különösképpen Isten tetteivel kapcsolatban. Kant számára „Istennek az emberekkel való bánásmódja hitkérdés volt, nem pedig ismeret kérdése. A nehézségekben tanúsított hiteles kiállás példájaként Jóbot választotta, aki a tiszta lelkiismeretén kívül mindenétől meg lett fosztva. Egy isteni végzés előtt meghajolva jól tette, hogy elutasította a barátai tanácsait, akik magyarázatot próbáltak találni szerencsétlenségére. Jób álláspontjának abban állt az ereje, amit Jób akkor tudott: mit gondolt tenni Isten, amikor annyi szerencsétlenséget halmozott rᔠ(Science and Religion. New York, 2006, Cambridge University Press, 207-208. o.). Jób könyvében ezek a férfiak és most már Elihú is úgy vélték, hogy egyszerű ok-okozati összefüggéssel meg tudják magyarázni, mi is történt Jóbbal. Az ok Jób bűne volt, az okozat pedig a szenvedése. Mi lenne ennél világosabb, teológiailag megalapozottabb és racionálisabb? Csakhogy az érvelésük rossz volt, ami remek példa arra, hogy a valóság és a valóságot megteremtő, fenntartó Isten nem feltétlenül azt követi, ahogyan mi értjük Istent vagy az általa teremtett világ dolgait.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Amint láttuk, a szegény Jób helyzetét és a miérteket taglaló összes hosszú beszédben egyszer sem említették az ördögöt. Miért nem? Ezek szerint mennyire volt korlátozott, amit felfogtak, még ha sok mindent tudtak is? Tudatlanságuk kapcsán mit mondhatunk el a saját tudatlanságunkról, ami annak ellenére is megvan, hogy számos igazságot ismerünk?

2. „Ha elvégzendő munkánk kivitelét magunk vesszük a kezünkbe és saját bölcsességünkben bízva akarunk sikert elérni, akkor olyan terhet veszünk vállainkra, melyet nem Isten rakott ránk, s amit segítsége nélkül akarunk hordani… de ha igazán hisszük, hogy Isten szeret bennünket és csak javunkat akarja, akkor a jövő nem fog aggasztani. Úgy bízunk Istenben, mint a gyermek bízik szerető szüleiben. Gondjaink és szenvedéseink eltűnnek, mert akaratunk megnyugszik Isten akaratában” (Ellen G. White: Krisztus követése. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház, 89-90. o.). Hogyan tanulhatunk meg így hinni és bízni? Vagyis, milyen mostani döntéseinkkel erősítjük vagy éppen gyengítjük a hitünket?