Olvassuk el Jób 3:11-26 szakaszát! Mit fejez itt ki Jób? Hogyan folytatja panaszkodását? Mit mond a halálról?

Csak elképzelni tudjuk, hogy milyen rettenetes szomorúság szakadt szegény Jóbra. Igen nehéz lehetett az, hogy odalett minden java, az egészsége, ráadásul elveszítette az összes gyermekét is. Mindet! Egyetlen gyermek elvesztésének a fájdalmát is éppen elég nehéz elképzelni, de Jób mindegyiküket elveszítette, és tíz gyereke volt! Nem csoda, hogy azt kívánta, inkább ő is meghalt volna. És fogalma sem volt arról, hogy mi van a háttérben. Persze nem mintha jobban érezte volna magát, ha tudja.

Figyeljük meg viszont, hogy mit mond Jób a halálról! Mi lenne, ha már meghalt volna? Élvezné a mennyei boldogságot? Isten közelségének örömét? Hárfázna az angyalokkal? Nyomát sem találjuk itt ilyenfajta teológiai gondolatnak. Mit mond akkor Jób? „Most feküdhetnék, és nyugalmam volna, aludnék, és akkor nyugton pihenhetnék” (Jób 3:13, ÚRK).

Préd 9:7 és Jn 11:11-14 tanítása szerint mi történik a halál után? Jób szavai hogyan illenek ehhez?

Itt, a Biblia egyik legkorábbi iratában találjuk talán az egyik legelső megfogalmazást arról, amit úgy szoktunk nevezni, hogy a „holtak állapota”. Ezen a ponton Jób csak arra vágyott, hogy megpihenjen. Az élet egy csapásra olyan szörnyű, olyan nehéz, olyan fájdalmas lett, hogy óhajtotta, amit a halálról tudott: békés pihenést a sírban. Annyira elszomorodott, olyan fájdalmat érzett, hogy el is felejtette a bajok előtti örömeit. Azt kívánta, hogy bárcsak meghalt volna születésekor.

Keresztényként csodálatos ígéreteket kaptunk a jövőre nézve. Viszont a jelen szenvedései között hogyan tanulhatunk meg emlékezni a múltbeli jó dolgokra, hogy azokban vigasztalást, enyhülést találjunk?