Amikor gyülekezetek közszolgálati munkát végeznek pl. az egészségnevelés, családi élet, pénzkezelés, konfliktusmegoldás stb. terén, felvetődhet a kérdés: Mi lesz az a híd, amin keresztül elvezethetjük az embereket a „Kövessetek engem” stádiumba? Pedig inkább ezt kellene kérdeznünk: Ki lesz a híd? A válasz: Te! „Az evangélium ügye mellett a legnagyobb érv a szerető és szeretetreméltó keresztény” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 339. o.). Azoknak a gyülekezeteknek sikerül eseményről eseményre és programról programra megtartani az érdeklődő látogatókat, amelyeknek a tagjai őszintén szeretik Istent és készségesen, szívesen ápolnak tartós barátságokat.

Másrészt viszont a látogatók iránt közönyös, netán kifejezetten érzéketlen gyülekezeti tagok hatása kimondottan negatív a gyülekezet missziójára nézve. „Az Úr a megtéretlen vagy korábban ugyan megtért, de azóta visszaesett gyülekezeti tagok miatt nem munkálkodik most azon, hogy sokakat az igazsághoz vezessen. Milyen lenne a megszenteletlen tagok hatása az új hívőkre? Vajon nem közömbösítenék az Istentől kapott üzenetet, amelyet az Úr népének hirdetnie kell” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 371. o.)?

Olvassuk el Lk 19:1-10 szakaszát! Miért akart Zákeus felmászni egy fára, amikor látni szerette volna Jézust? Milyen lelki tanulságot kell leszűrnünk ebből a történetből?

Képzeljük csak el, mi lett volna, ha azok, akik Jerikóban elállták Zákeus útját, felfigyelnek Jézus iránti mély érdeklődésére és szeretettel a Megváltóhoz hívják a „bűnöst”!

Ránk, a Jézust körülvevő „tömeg” tagjaira is annyira „ránk kell ragadnia” a küszködő, bűnös emberek iránti jézusi szeretetnek, hogy mi magunk is „járványt indító” keresztényként éljünk! Ha szívünk mélyéből átérezzük Istennek a bűnösök (amilyenek mi is vagyunk) iránti szeretetét és kegyelmét, szenvedélyesen keressük a „tömeghez” még nem tartozókat, a kívülállókat, a lelki értelemben „kicsinyeket”, és gondoskodva, törődéssel Krisztushoz vezetjük őket.

Mit teszünk, ha a gyülekezetben új arcokat látunk? Tudatosan igyekszünk elbeszélgetni velük? Vagy inkább oda sem figyelünk rájuk, átnézünk rajtuk, mondván, hogy valaki más majd biztosan foglalkozik velük? A válaszból mit tudhatunk meg önmagunkról? Mi az, amin változtatnunk kellene?