SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 2:23-25; 2Királyok 13:23;

Lukács 7:11-16; János 11:35; Róma 12:15; 2Korinthus 1:3-4;

1János 3:17

„Amikor Jézus kiszállt, nagy sokaságot látott maga körül, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket” (Mt 14:14, ÚRK).

Mi lehetne annál tragikusabb, mint amikor egy tizenhét éves lány, aki a kortársai problémáihoz hasonlókkal küzdött, sőt még többel, önkezével vet véget az életének? Vajon ki a megmondhatója, hogyan szenvedtek a szülei!?

A lelkész meglátogatta őket. Leült velük a nappaliban, de sokáig egy szót sem szólt. Mélyen átérezte a szülők fájdalmát. Aztán kitört belőle a sírás; zokogott és zokogott, majd felállt és egy szót sem szólt, csak elment.

Később az édesapa elmondta a lelkésznek, hogy milyen sokat jelentett számukra, amit akkor tett. A házaspárnak nem szavakra, ígéretekre volt szüksége, és még csak tanácsokra sem. Egyszerűen az kellett nekik akkor és ott, hogy valaki őszinte együttérzést tanúsítson.

„El sem tudom mondani, mennyit jelentett nekünk az együttérzésed!” – fogalmazott később az apa.

Az együttérzés azt jelenti, hogy „szánalom”, ami a könyörülettel, a sajnálattal, a kedvességgel rokon. Azt jelenti, hogy valóban odaállok valaki mellé. Ha megindulunk mások szomorúsága láttán, az egészen új szintre emeli az „emberek között forgolódást”. Jézus is kifejezte együttérzését az embereknek, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy elérte őket.