Mit fejez ki 1Móz 2:1-3 szakasza a szombat egyetemes érvényével kapcsolatban?

Ha igazán ünnepeljük a szombatot, nem elégszünk meg azzal, hogy nekünk van nyugalmunk (2Móz 23:12), megváltásunk/szabadulásunk (5Móz 5:12-15), és mi magunk élvezhetjük Isten helyreállítását az új földön (Ézs 66:22-23). Valójában a hetedik napi szombat azt hirdeti, hogy a Teremtő Isten minden földi élőlény számára nyugalmat kínál. A szombati pihenés egyetemes érvényessége arra utal, hogy mindannyian: szegények, gazdagok egy szinten állunk. Isten minden ember Atyja – ami az emberek általános egyenlőségét jelenti –, és Ő minden emberre odafigyel.

Amint a tegnapi részben is megállapítottuk, a társadalmi igazságosság elve átível a hetenkénti szombatoktól a szombatéveken át egészen a jubileumi évig. 3Mózes 23. és 25. fejezetében a háromféle szombat bemutatása mögött meghúzódó elvek a keresztényekre is vonatkoznak. A hetedik napi szombat örökre visszamutat a teremtésre, a keresztre, valamint előre az új földre. Erősíti kapcsolatunkat könyörülő Teremtőnkkel és Megváltónkkal, ezáltal közelebb hoz azokhoz is, akiket Ő mélységesen szeret – azokhoz az emberekhez, akik nagy ínségben vannak, a szegényekhez és szenvedőkhöz.

Figyeljük meg: a szombatév és a jóbél év ugyan örökérvényű elvekre világít rá, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy most is szó szerint meg kellene tartanunk ezeket az ünnepeket. Nem. Eltérően a hetedik napi szombattól, amit Isten a teremtéskor, még a bűntelen világban alapított, a másik kettő a ceremoniális szombatok csoportjába tartozik, csupán „árnyékai az eljövendőknek” (Kol 2:16-17, ÚRK). Jézus szolgálatára és áldozatára mutattak előre, majd kereszthalálakor szerepük véget ért. A ceremoniális szombatok valójában arra az elvre irányítják a figyelmet, hogy hogyan kell viselkednünk embertársainkkal, kiváltképp a nehéz helyzetben lévőkkel. Miután Izrael népe megszabadult, kötelessége volt a világ világosságaként élni, részrehajlás nélkül bemutatva Isten könyörületességét az embereknek. Hálaadással kellett azok elé tárni Isten jellemét, akik nem ismerték Őt.

Miről olvasunk Ám 8:4-7 verseiben? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy az emberekkel való bánásmódunk terén nem vétünk mi is hasonló módon? Ebben az összefüggésben mi a jelentősége a kijelentésnek: „Sohasem felejtem el semmiféle cselekedetüket!” (Ám 8:7, ÚRK)?