Hányszor fordultunk sarkon mellőled

mikor újra híján találtattunk,

irántunk érzett szerelmednek

még hány elutasítást adunk?

Csakis jobb feledről melléd ülni,

hősködni, vízen járni akarunk,

virrasztásunk álomba nyugszik

imára nem mozdul a karunk.

„Mi igazán meg nem botránkoztatunk.”

Fogadkozunk, mégis megtagad szívünk.

Meddig rettegünk még a viharban,

s látod azt, hogy nincs akkora hitünk?

Álmainkat, kincseinket a moly eszi,

árulások csókjával illetjük arcod,

üres sírnál keressük a feltámadásod

mégis töretlen folytatod értünk a harcot.

Irgalmasságod törölje méltatlanságunk,

hadd láthassuk és érintsük a sebhelyed

ez kell, emmausi útra vágyó lelkünknek,

töredelmes szívünkbe tedd lakhelyed.