Egy keresztény Isten létezéséről beszélt egy világi egyetem hallgatóinak. Miután minden szokásos érvet felsorolt, taktikát váltott és azt mondta: „Tudjátok, amikor annyi idős lehettem, mint a legtöbben közületek és még nem hittem Istenben, időről időre, amikor olyan érvekbe futottam, amelyek meg-győzhettek volna Isten létezéséről, mindig elhessegettem magamtól a gondolatot. Miért? Mert valami azt súgta nekem, hogy ha Isten valóban létezik, akkor – tekintettel, arra, ahogyan éltem – bizony nagy bajban vagyok!” Hirtelen megváltozott a hangulat. Mintha a lelkiismeret őrlőköveinek tucatjai kezdtek volna megindulni, mintha a súrlódástól elkezdett volna emelkedni a szoba hőmérséklete, az arcok pedig kényelmetlenséget tükröztek. Az előadó fején találta a szöget. A diákok nem voltak keresztények, így nem igen foglalkoztak a Tízparancsolattal, mégis azt érezték, hogy erkölcsileg nincs minden rendben az életükben, és ha mégis lenne Isten, sok mindenért kellene felelniük. Keresztényként azonban, Isten erkölcsi normáira hangolódva, nem kell kényelmetlenül éreznünk magunkat, amikor találkozunk az erkölcsi mércét állító Istennel, mivel bízhatunk az ígéreteiben, amelyeket az evangéliumban adott. Mindegy, hogy zsidók vagyunk vagy pogányok, amikor szembesülünk bűnös voltunkkal, menedéket találhatunk Jézus igazságában, amelyet hitünkért ajánlott nekünk „a törvény cselekedetei nélkül” (Róm 3:28). Amikor erősen vádol a lelkiismeretünk a bűneink miatt, igényelhetjük az ígéreteket, miszerint „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint (Róm 8:1). Nem számít, hogy zsidó vagy-e vagy pogány. „Korra, rangra, nemzetségre, vallási előjogra való tekintet nélkül mindannyiunkat Magához hív, hogy éljünk” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1990, Advent Kiadó, 339. o.).

Beszélgessünk róla!

1. Olvassuk el Mt 16:1-12 verseit! Mire gondolt Jézus, amikor azt mondta: „Jézus pedig monda nékik: Vigyázzatok és őrizkedjetek a farizeusok és sadduczeusok kovászától” (6. vers). A tanítványok először a szó szerinti kovászra gondoltak. Húsvétkor a zsidók nagy gondot fordítottak arra, hogy elkerüljék a kovászolt ételeket, ezért azt hitték, Jézus figyelmeztetni akarja őket, nehogy kovászos kenyeret vegyenek. Csakhogy a Megváltó fejében sokkal mélyebb dolgok jártak. Mire gondolt?

2. Először is Krisztus minden ember iránti szeretetének kellene áradnia a kereszténységből. Sajnos néha mégis itélkezünk, arrogánsak, fölényeskedők vagyunk. Jézus példáját követve hogyan sugározhatnánk több szeretetet?