A teremtéssel kapcsolatban Mózes első könyve 1. fejezetében hétszer fordul elő az a kifejezés, hogy „És látá Isten, hogy jó…”: a világosság (4. vers); a szárazföld és a tenger (10. vers); a maghozó fű és a gyümölcstermő fák (12. vers); a nap, a hold és a csillagok (16. vers); a vízi állatok és a szárnyasok (21. vers); a szárazföldi állatok és a csúszómászók (25. vers). Végül pedig, amikor Isten teremtői munkája elkészült, ezt olvashatjuk: „És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó” (31. vers). Azon túl, hogy minden teremtményéről kijelentette: „igen jó”, Isten még egy lépéssel tovább is ment, és három konkrét területen „megáldotta” a teremtett világot. Először megáldotta a vízi állatokat és a madarakat, majd hozzátette: „Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön” (22. vers). Másodszor pedig, amikor megteremtette Ádámot és Évát, megáldotta őket is, hasonló felszólítással: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (28. vers).

Olvassuk el 1Móz 1:22 és 28 verseit! A két áldás egyformán kezdődik, de Ádám és Éva áldásához mit fűzött még hozzá Isten?

Isten az embert is éppen arra bátorította, mint a halakat: szaporodjanak és sokasodjanak, viszont az a különbség, hogy Ádámra és Évára a föld és minden földi teremtmény gondozásának feladatát is rábízta. Itt szintén felvillan, hogy mi az Isten képére való teremtettség jelentősége. Az Alkotó arra hívta ősszüleinket, hogy vele együtt uralkodjanak a földön, őrizzék és gondozzák a teremtést (lásd Róm 8:17; Zsid 1:2-3). A teremtés történetében adott harmadik áldás a hetedik nap, a szombat volt (1Móz 2:3), ami szintén azt erősíti meg, hogy az ember jóval több az állatnál. Isten a saját képére teremtette, hogy olyan kapcsolatot élvezzen vele, amire más teremtmény nem képes. Félreérthetetlen bizonyíték ez arra, hogy különleges helyet szánt az embernek a teremtésben. „Tekintsetek az égi madarakra: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e sokkal különbek náluk” (Mt 6:26, ÚRK)? A többi teremtmény értékének csökkentése nélkül Isten egyértelműen kijelentette: az ember egyedi és különleges földi teremtmény.

Milyen méltóságot tulajdonít az emberiségnek (benne az egyes embereknek is) a bibliai teremtéstörténet, szemben az eredettel kapcsolatos egyéb elméletekkel, mint pl. az evolúcióval? Az emberiség eredetének bibliai beszámolójára gondolva tegyük fel magunknak a kérdést: Vajon úgy viszonyulok mindenkihez, ahogyan Isten szeretné?