A feltámadása és mennybemenetele közötti negyven napot Jézus főként azzal töltötte, hogy felkészítette a tanítványokat és az egyházát a világszéles evangelizációra. A mennybemenetelről Máté beszámolója a legismertebb és a leg-gyakrabban idézett. Viszont ebben az időszakban Jézus máskor is megadhatott további részleteket az evangéliumi megbízatással kapcsolatban. Kétszer megjelent Jeruzsálemben, kétszer Galileában (egyszer a Tiberiás-tó partján, egyszer pedig a dombtetőn), majd pedig Az apostolok cselekedeteiben lejegyzett találkozón (ApCsel 1:1-14).

Az evangéliumok hat alkalmat jegyeznek fel, más-más oldalról közelítve a misszióparancs elbeszéléséhez: egy galileai hegyen (Mt 28:18-20); egy asztalnál (Mk 16:15-20); az emmausi úton (Lk 24:13-31); a felházban (Jn 20:19-31); a parton (Jn 21:4-25); mennybemenetelekor (ApCsel 1:1-11). Mi a közös ezekben a történetekben?

Az apostolok a Szentlélek erejével és Jézus szavának engedelmeskedve gyorsan eljutottak az egész ókori világba. Pál a Földközi-tenger északi partvidékén prédikált, Fülöp Samáriában dolgozott. A korai keresztény tradíció szerint Máté Etiópiába utazott, Tamás pedig Indiába.

Kicsiny kezdetből indultak, méghozzá óriási ellenállással szemben, de az Úr kegyelméből a hűséges tanítványok az egész világra elterjesztették az evangélium üzenetét. Voltak hibáik, gyengeségeik, félelmeik, kétségeik és küzdelmeik, de elfogadták a hívást és a világ megváltásáért munkálkodtak, azaz amit csak megtudtak Jézusról, amit csak Jézustól kaptak, mindazt igyekeztek másokkal is megosztani. Hát nem éppen ez a keresztény élet lényege?

Mi az, amit Krisztusban kaptunk? Hogyan kell a válaszunknak hatnia a bizonyságtételhez és a misszióhoz való hozzáállásunkra?