Reményed néha

sav marta kő,

álmatlan szögesdrót.

S jön az önsajnálat

két uszállyal megrakodva;

kínálja elmúláshoz szoktató

dohos imáit.

De, ha kibocsátanád

szíved sötét ablakából

elgyötört, vézna kis galambod,

olajággal a csőrében

térne vissza hozzád.