Senki nem válik önmagától tanítvánnyá. Ez mindig abból következik, hogy válaszolunk Jézus hívására. Lukács megemlíti, hogy Jézus már elhívta Pétert, Andrást, Jánost, Jakabot (Lk 5:11) és Lévi Mátét, a vámszedőt (27-32. versek). Majd elbeszélésének egy stratégiai szempontból fontos helyére újból beszúrja a tizenkét tanítvány kiválasztását: rögtön azt a részt követően, hogy Jézus szombatnapon meggyógyítja a száradt kezű férfit (Lk 6:6-11), ami miatt a farizeusok a megölését tervezték. Az Úr tudta: elérkezett munkája megerősítésének az ideje, ezért összehívta azokat, akiket kiképezhetett és felkészíthetett arra, hogy kereszthalála és feltámadása után folytassák művét.

Olvassuk el Lk 6:12-16 és 9:1-6 verseit! Hogyan beszéli el ez az igeszakasz a tizenkét apostol elhívását?

A tömegben volt sok tanítvány, akik úgy követték Jézust, ahogy a tanulók követték tanárukat. Krisztus feladata azonban a tanításnál jóval többet ölelt fel. A megváltottak közösségét, az egyházat kellett építeni, amely elviszi megváltó üzenetét az egész világra. Ehhez nem csupán tanítványokra volt szükség. Ezért írja az Ige: „előszólította tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett” (Lk 6:13, ÚRK). Az „apostol” olyan személyt jelöl, akit különleges üzenettel és céllal küldenek el. Evangéliumában Lukács hatszor használja ezt a szót, Az apostolok cselekedeteiben pedig huszonötször (Máté és Márk mindössze egy-egy alkalommal). A tizenkettőt nem műveltségük, anyagi hátterük, társadalmi rangjuk, erkölcsi kiválóságuk miatt választotta ki Jézus, ami méltóvá tette volna őket erre a feladatra. Hétköznapi, átlagos emberek voltak: halászok, vámszedők, egy zelóta, egy kételkedő és még valaki, aki később árulónak bizonyult. Egyetlen céllal történt kiválasztásuk, hogy a Király és országa követei legyenek.

„Isten úgy fogadja az embert, ahogy van; emberi jellemvonásaival együtt; kiképzi szolgálatára, ha nevelhető és tanul tőle. Nem azért választja ki, mert tökéletes, hanem fogyatékosságai ellenére is éppen azért, hogy az igazság ismerete és gyakorlása által, Krisztus kegyelmével átalakulhasson az Ő képmására” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 240-241. o.).

Nézzünk szembe a ténnyel: nem mondhatjuk magunkat tökéletesnek, és a gyülekezetben mások sem azok. Mindannyian a növekedés folyamatában vagyunk (még ha némelyek „sokkal lassabban fejlődnek” is, mint ahogy szeretnénk). Miként tanulhatunk meg mégis a többiekkel együtt dolgozni, elfogadni őket úgy, ahogy vannak?