Érdekes módon csak akkor élhetünk igazán, ha meghalunk. Amikor megkeresztelkedtünk, (ideális esetben) meghalt az „óemberünk”, régi énünk, és új életre támadtunk fel. Csodálatos lett volna, ha a bűn óembere egyszer és mindenkorra meghal, amikor a „hullámsír” eltemetett minket a keresztségkor. Előbb-utóbb azonban mindannyian felfedezzük, hogy régi szokásaink és hajlamaink még életben vannak, és igyekeznek ismét átvenni az uralmat az életünk felett. Keresztségünk után újból és újból „meg kell öldökölnünk” régi természetünket. Ezért hasonlította Jézus a keresztény életet a kereszt hordozásához.

Mi a jelentése Lk 9:23-24 verseinek?

Sokan úgy gondolják, hogy a hordozandó kereszt valamilyen súlyos betegség, kellemetlen életkörülmény vagy maradandó fogyatékosság, amelyek valóban nehéz helyzetek, de Jézus szavainak jelentése még mélyebbre megy. Keresztünk felvétele azt jelenti, hogy naponta meghalunk énünknek. Nem csupán egyszer-egyszer, hanem minden egyes nap, nemcsak részben, hanem egész lényünkben.

A keresztény élete keresztet hordozó élet: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2:20). A keresztre feszítettek nem haltak meg azonnal, haláltusájuk többnyire órákon át tartott, néha akár napokig is. Régi természetünk, ami megfeszíttetett ugyan, de küzd a túlélésért, le akar szállni a keresztről.

Nem könnyű az embernek megtagadni magát. Óemberünk kísért, nem akar meghalni, ráadásul mi nem is szegezhetjük magunkat a keresztre. „A maga erejével senki sem szabadulhat meg énjétől; csupán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Krisztus elvégezze bennünk ezt a munkát. Mondjuk el hát szívünk mélyéből: Uram, vedd a szívemet, mert én magam nem tudom odaadni! A szívem a Tied, tartsd meg tisztán, mert én nem tudom megőrizni! Ments meg akkor is, ha ellenállok, ha gyenge vagyok, ha Téged nem tükrözlek! Alakíts, formálj, emelj fel abba a tiszta, szent légkörbe, ahol szereteted gazdag árja átjárhatja lelkem!

Énünket nemcsak keresztényi életünk kezdetén kell megtagadnunk. A menny felé tett minden lépésünkkor újra és újra meg kell ezt tennünk… Csak akkor lehetünk biztonságban, ha énünket megtagadjuk, és Krisztusra támaszkodunk” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 106. o.). Naponta alá kell rendelnünk akaratunkat az Úrnak.

Mikor tagadtuk meg valóban énünket utoljára? Milyen következtetésre juthatunk a válaszunk alapján, különösképpen a mai igék fényében?