Nem úgy indultunk neki,
hogy találkánk lenne
az Örökkévalóval.
Zsákunkban mindennapi kenyerünkkel,
félgyűszűnyi reményünkkel,
mentünk egyre beljebb,
a kibontott hajú erdőn át
köszöntve a mezőket, fákat, őzeket.
Jóval azután, hogy a kukucskáló Nap
véres foszlányai már alig csillogtak
a fák ágain,
bezárultak mögöttünk a sziklák,
s a harmatos reggel ködfátyolából
lépett elénk.
A lombok ablakain
bevetette magát a Nap,
egészen az árok aljáig,
ahol mi hangyácskák
összekapaszkodva álltunk.
Apró szél mozdította meg a fákat:
hullott az arany levél
cikázva a sugarak között,
elzizegve hattyúdalát,
és levetkőzött az Isten meztelenre.
Bőrének hegesztő-láng színe
szívünkben lüktetett.
Leszállt az erős angyal,
elhengerítette kő szívünk,
s izzó lávaként kerített be minket
a folyékony szeretet.