Olvassuk el Mt 26:57-68, 27:11-14, Lk 23:1-12, Jn 18:19-23, 31-40 és 19:8-12 verseit! Mit tanulhatunk abból, ahogy Jézus viszonyult a hatalmon lévőkhöz?

Jézus földi életének utolsó eseményei során a követői bepillantást nyernek abba, hogy milyen fájdalmas lehet a megingathatatlan hűség ára. Elfogatásától kezdve egészen a keresztig Krisztus bizonyságot tesz az ország legnagyobb hatalmasságai, az uralkodó, a kormányzó, a papok előtt. Külön-külön tanulmányozza a világi hatalomtól megittasult embereket. Látszólag a kezükben van. A katonák ide-oda rángatják az ő csarnokaik, tanácskozásaik, palotáik, tárgyalótermeik között, miközben fogalmuk sincs róla, hogy valójában az egész világ az Övé. A Krisztusra kimondott ítéletük végül majd a saját fejükre hull vissza.

Krisztus arra törekedett, hogy tanítványaivá tegye az embereket, a dolgok időnként azonban a kívánságától nagyban eltérően alakultak. Milyen boldog lett volna, ha Pilátus, Kajafás, Heródes és mások szívből megtérnek és megbánják bűneiket! Ők azonban keményen ellenálltak a belőle áradó hatásnak, érzéketlenül haladtak el az üdvösségre szólító utolsó felhívás mellett.

A XXI. században is világosan kell látni Krisztus követőinek: miközben bizonyságot tesznek, hogy a Mester tanítványaivá tegyék az embereket, az eredmény látszólag sokszor igencsak más, mint amit szeretnének vagy amiért imádkoznak. Erőfeszítéseik nem járnak mindig mérhető sikerrel. Ez ne keserítse el őket, de ne is nyomja el a további bizonyságtevést! Az őszinte tanítvány Krisztushoz hasonlóan haláláig hűséges, nemcsak a csalódásig! A döntésre hívás nyomán válik el egymástól a búza és a pelyva. A búzát örömmel gyűjtik be, a pelyvát siratják, így folytatódik az aratás.

Noha látszólag sikertelen maradt Krisztus bizonyságtétele a hatalmasságok előtt, mégis történt valami különleges: nemcsak a tanítványok száma sokszorozódott meg, hanem „a papok közül is nagy sokan követék a hitet” (ApCsel 6:7). Isten tudja egyedül, hogy e papok közül hányan voltak ott, és hallgatták, figyelték Jézust a végső óráiban!