A példa követése a legnagyobb dicséret. Krisztus első tanítványai igyekeztek úgy imádkozni, mint a Mester. Természetes, hogy könyörögtek a biztonságukért, a napi szükségleteikért és a lelki vezetésért. Tanítványként élve a közbenjáró imádság fontos része lett mindennapjaiknak.
Milyen szerepe volt az imának az őskeresztény egyházban? Milyen konkrét helyzetekért imádkoztak a hívők? Mit tanulhatunk ezekből a példákból? Lásd ApCsel 1:13-14; 1Tim 2:1-4; Jak 5:13-16; 1Pt 4:7; 1Jn 5:16; Júd 20-22!
Az őskeresztény egyház horgonya az állandó imádság volt. Amikor Pál misszióútra indult, imával bocsátották el (ApCsel 13:3; 14:23). A búcsúzkodásuknak is részét képezte a közös ima (ApCsel 20:36; 21:5). Gyakran mondtak közbenjáró imákat. Könyörögtek az állami vezetőkért, a hittestvéreikért és általában véve mindenkiért. Pál imádkozott Publiusnak, Málta elöljárójának az édesapjáért, aki vérhasban szenvedett. A haldokló István a gyilkosaiért is imádkozott. Nem lehet eléggé kiemelni, hogy mennyire központi szerepe volt az imának az első hívők életében! A Szentírás szerint azért kedves Istennek az imádság, mert Ő minden ember üdvösségére vágyik és az igazság terjedését akarja látni. Az ősegyház gyors növekedést tapasztalt az imádságok hatására, amelyekhez társult az apostoli tanítás, a lelkes igehirdetés, a csodák és jelek, valamint a szeretettel jellemezhető közösség. A kereszténység az üldözés hevessége dacára is az egész birodalmat áthatotta. Az emberek ezerszám fogadták el az evangéliumot. A császári palotától kezdve a legeldugottabb helyekig, mindenütt élő világosságként ragyogott a hívők átalakult élete.
Mennyi időt szentelünk a közbenjáró imádságra? Gondolkozzunk el a válaszunkról! Vagy talán még jobb lenne azt megkérdezni, hogy mennyivel több időt kellene közbenjáró imádságra fordítanunk?
Letöltés |