Napjaink meg vannak számlálva.

Az életünk mint hulló falevél.

Álmaink is mind elmúlnak egyszer,

fáradt kezünkbe belehull a dér.

Fájó szívvel nézzük megtett utunk

elszalasztott mulasztásait.

Küldjük szívünk legmélyebb zugából

a fájdalom feltört könnyeit.

Mert semmi se ismételhető meg.

Tűnő életünket a múlt pora lepi;

titkos vágyunk: ha visszamehetnénk

mindent, mindent elölről kezdeni.

Uram! A kezed fognám szüntelen.

Veled járnám az utaimat,

mert már tudom, a csapdák sűrűje

elrontotta élet-utamat.

Most, hogy őszült fejjel borulok Elődbe,

irgalmadért könyörgök szüntelen.

Üres kezem nyújtom feléd sírva,

eléd hozva elrontott életem.

– Fiad keresztjére tekintek zokogva:

öt sebében van a kegyelem!

S ha van bocsánat sok-sok bűneimre:

az Ő halála az én életem.