Napjaink meg vannak számlálva.
Az életünk mint hulló falevél.
Álmaink is mind elmúlnak egyszer,
fáradt kezünkbe belehull a dér.
Fájó szívvel nézzük megtett utunk
elszalasztott mulasztásait.
Küldjük szívünk legmélyebb zugából
a fájdalom feltört könnyeit.
Mert semmi se ismételhető meg.
Tűnő életünket a múlt pora lepi;
titkos vágyunk: ha visszamehetnénk
mindent, mindent elölről kezdeni.
Uram! A kezed fognám szüntelen.
Veled járnám az utaimat,
mert már tudom, a csapdák sűrűje
elrontotta élet-utamat.
Most, hogy őszült fejjel borulok Elődbe,
irgalmadért könyörgök szüntelen.
Üres kezem nyújtom feléd sírva,
eléd hozva elrontott életem.
– Fiad keresztjére tekintek zokogva:
öt sebében van a kegyelem!
S ha van bocsánat sok-sok bűneimre:
az Ő halála az én életem.