Tízéves lehettem,

amikor az olvadó hó lesodorta

házunk tetejének elülső részét

hatalmas robajjal, s apám dunnájára

hullott a vakolat, a hólé.

Megrémültem, annyira féltem,

hogy rám szakad a ház, az ég.

Azokban a napokban jó akartam lenni

az Isten előtt, szófogadó, rendes gyerek.

Ugrottam a kérésre, esténként

összehajtogattam a ruháimat,

most, negyven évvel később,

meghalt anyám. Lesodorta,

földbe tiporta az átokverte örökség.

Elolvadt a szemünk előtt,

nem nagy robajjal, csendben költözött,

s féltő szerelmének vakolata ráomlott

szívemre, fejemre, csontjaimra,

s ruháim hajtogatom tovább,

engem hajtogat az Isten,

míg el nem olvadok én is.