Kétségtelen, hogy Isten szeretetének és jellemének legerőteljesebb kinyilatkoztatása a kereszten történt, ahol Jézus Krisztus személyében az Úr önmagát adta áldozatul a világért, amelynek egyáltalán nem kellett volna bűnbe esnie. Hogy jobban megértsük, mit is jelentett ez az áldozat, Isten egy földi szentélyt rendelt a megváltás tervének szemléltetéséül. Ez a földi szentély azonban csak a mintája volt a mennyeinek, ahol Istennek és a világegyetemben végzett munkájának a valódi központja van.
Amikor az Úr megalapította a földi szentélyt, szemléltető eszközül szánta. Az izraelita szentély és az abban végzett szolgálatok fontos igazságokat mutattak be a megváltással, Isten személyével és a bűnnel való végső leszámolással kapcsolatosan.
A szentély az a minta, amelynek alapján mélyebben megérthetjük Jézus Krisztus értünk hozott áldozatát és főpapi szerepét. Amikor Keresztelő János azt mondta tanítványainak, hogy Jézus „az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29, 36), a szentélyről alkotott fogalmaik révén pontosan értették, mire gondolt. A zsidókhoz írt levél írója az izraelita papi viszonyok ismeretét adottnak vélte. E képek által kívánta a levél eredeti címzettjeivel közölni, mit tesz értünk Jézus a mennyben. A szentéllyel kapcsolatos szóhasználat szintén a keresztény élet tanításait közvetítette. Röviden, a Krisztusban történő megváltás új üzenetének alapja a szentélyszolgálat rendszere lett.
A keresztény korszak jelentős részében azonban nagyrészt a feledés homálya borult a szentélyszolgálatra. Egészen a XIX. század közepéig ez volt a helyzet, amikor Isten megváltási tervének témáját – beleértve az advent előtti ítélet üzenetét is –, mint egy drága kincset, újra felfedezték a hetednapi adventisták, és ismét hangsúlyt helyeztek a szentélyszolgálat tanulmányozására.
„A szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844-es csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő és harmonikus igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű lett, hogy Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további feladata” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 378. o.).
Mint az igazság egész rendszerének kulcsa, a szentély és Krisztus főpapi szolgálata lett – és marad is – a hetednapi adventista hit alapja. Tény, hogy a szentély üzenete egyedi tanításunk. Ugyanakkor a Hetednapi Adventista Egyház egyetlen tantétele sem kapott annyi kritikát, mint ez (kivéve talán a szombatról szóló üzenetet). Az idők folyamán azonban nemcsak cáfolni tudtuk a felhozott érveléseket, hanem általuk egyre mélyebben értettük meg ezt a létfontosságú tanítást; népünk megerősödött a megváltás tervének megértésében.
Ellen G. White arra bátorított, hogy fordítsuk figyelmünket a szentély tanítása felé, mert „a mennyei templom annak a munkának a központja, amelyet Krisztus végez az emberiségért. Ez a munka a föld minden lakóját érinti. Elénk tárja a megváltás tervét, elvisz minket egészen az idők végéig és megmutatja az igazság és a bűn közötti küzdelem diadalmas kimenetelét. A legfontosabb dolog, hogy mindenki tüzetesen kutassa ezeket a témaköröket” (i. m. 435. o.).
A szentély bepillantást enged Isten szívébe. A szentélyszolgálat tanulmányozása a Mindenható közelébe emel, általa jobban megismerjük Megváltónk személyét és mélyebb kapcsolatba kerülünk vele.
Ebből az okból tanulmányozzuk tehát jelen negyedévben Isten szentélyének témakörét, úgy a földi jelképet, mint az eredeti, mennyei szentélyt.
Martin Pröbstle Ausztriában él feleségével Marianne-nal és két fiukkal, Max-szal és Jonathannal. A héber nyelv professzora az ausztriai Bogenhofen Főiskolán.
Clifford R. Goldstein
szerkesztő