A Biblia kutatói felfigyeltek rá, hogy az Éden kertjének bizonyos jellegzetességei valamilyen szempontból hasonlóságot mutattak Izráel későbbi szenthelyeivel. Ez azt sejteti, hogy az Éden volt az első jelképes „templom” a földön.

Néhány párhuzam Éden és a szentély között:

1) A teremtésről szóló beszámoló és a pusztai szent sátor építésének feljegyzése végén ugyanazt a három elemet találjuk – jóváhagyás, elvégzés, áldás –, ugyanazzal a három kulcsszóval: „minden”, „elvégezteték”, „megáldᔠ(vö. 1Móz 1:31-2:3; 2Móz 39:32, 43; 40:33).

2) Isten „a kertben jár vala” (1Móz 3:8), és így volt jelen népe között is a szentélyben (2Sám 7:6-7).

3) Ádámnak művelnie és őriznie kellett az Éden kertjét (1Móz 2:15). Az eredeti héber szövegben szintén ez a két szó utalt a léviták szolgálatára is a szent sátorban (4Móz 3:7-8).

4) Kertet idéző motívumok sok helyen feltűnnek a szentély leírásánál (2Móz 25:31-36; 1Kir 6:18).

5) Éden kertjét kérubok őrizték (1Móz 3:24) és a szentek szentjében is két kérub őrizte a frigyládát (2Móz 25:18-22).

6) A hat napos teremtés minden napját ez a kifejezés vezette be: „És monda Isten…”, és a napok sorában a szombat volt az utolsó. Ehhez hasonlóan a szent sátorral kapcsolatosan szintén hat részt találunk, amelyek így kezdődnek: „És szóla az Úr Mózeshez…” (2Móz 25:1; 30:11, 17, 22, 34; 31:1). Ezután következett a hetedik, a szombatról szóló rész (2Móz 31:12-17).

7) A szent sátor építését az első hónap első napján fejezték be (2Móz 40:17), a héber új év első napján, amely a világ teremtésének befejezésére emlékeztet.

Mózes második könyvében nem volt szükség e párhuzamok magyarázatára, a régi korok hívői pontosan értették azokat. Például egy, a Kr. e. II. századból származó zsidó iratban a következő olvasható: „az Éden kertje a szentek szentje, az Úr lakóhelye volt.”

Az Éden-kertet a Szentírás több helyen is az „Isten kertjének” nevezi (Ézs 51:3; Ez 28:13; 31:9). Isten földi lakóhelye volt, ahol az első emberpár imádhatta a Teremtőt és közösségben lehetett vele. Ádám és Éva számára a bűnesetet követő legszörnyűbb veszteség tehát nem a kert kényszerű elhagyása volt, hanem az, hogy már nem lehettek Isten közvetlen jelenlétében.