János evangéliuma 17. fejezetében találjuk Jézus főpapi imáját, amiből megtudhatjuk, hogy az Úr mire gondolt a föld történelmének abban az emlékezetes órájában.

Mire vágyott Jézus (Jn 17:9-11, 20-24)? Miért olyan fontos ez? A tanítványok egymás közti kapcsolata hogyan bizonyította őszinte keresztény hitüket (lásd ApCsel 4:32-33)?

A tanítványok között kialakult egység készítette fel őket szívükben arra, hogy a legteljesebben befogadják a Szentlélek erejét. Valóra vált, amiért Krisztus imádkozott. Félre tudták tenni az elválasztó nézetkülönbségeket, a szeretet felülkerekedett, megszűntek a harcok.

„A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala. És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon” (ApCsel 4:32-33).

E szakasz szerint kapcsolat van aközött, hogy a tanítványok „szíve-lelke egy” volt és „nagy erővel” tettek bizonyságot. Jeruzsálemben, az I. századbeli nehéz körülmények között, amikor a kereszténység igencsak népszerűtlen volt, az őszinte hívők minden javukat megosztották egymással, támogatták egymást. Háttérbe helyezték egyéni ambícióikat. Önzetlenségük és nagylelkűségük készítette fel őket arra, hogy a Szentlélek ereje a maga teljességében áradjon ki rájuk a bizonyságtétel érdekében.

„Figyeljük meg, hogy miután a tanítványok teljes egységre jutottak, amikor már nem harcoltak a vezető helyért, akkor töltetett ki a Lélek. Egységben voltak, félretették mindazt, ami elválasztotta őket” (Ellen G. White: Counsels for the Church. 98. o.).

Miért olyan fontos egyházunk számára, hogy megtörténjen, amit Jézus kért János evangéliuma 17. fejezetében? Az Úr az I. században fontosnak tartotta követői egységét. Ezek szerint vajon mit vár mai egyházától?