Miért marasztalja el Jézus a laodiceai gyülekezetet (Jel 3:15-16)? Mit jelent a lágymelegség? Milyen kifejezéseket használhatott volna még Jézus a „lágymeleg” szó helyett?

Jel 3:15-16 verseihez Ellen G. White a következő magyarázatot fűzte: „A laodiceai gyülekezetnek szóló üzenet a legkonkrétabban vonatkozik azokra, akik számára a hitélet érdektelen, akik nem tesznek határozottan bizonyságot az igazságról” (The SDA Bible Commentary. 7. köt. 962. o.). Roppant sokatmondó kijelentés! Az érdektelennek bizonyuló hitéletre azt is mondhatjuk, hogy élettelen. A kereszténység külső látszatában tetszeleg, ám a lényeg hiányzik belőle. Mutatja a külsőséges formaságokat, csak az élő erő nincs meg benne. A laodiceai hívők nem eretnekek és heves fanatikusoknak sem nevezhetők, egyszerűen közömbösek a lelki dolgok iránt. Jó, erkölcsös embereknek tűnnek, Pál szavaival élve: „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (2Tim 3:5). Jézus kora vallásos embereiről mondta: „Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem” (Mt 15:8).

Olvassuk el Jób 5:17-19, Zsolt 94:12, Péld 29:15, 17 és Zsid 12:7-11 verseit! Mi volt Isten célja a feddő szavakkal?

Az Úr túlságosan szereti népét ahhoz, hogy egykönnyen engedné őket a vesztükbe rohanni. Bármit hajlandó megtenni, hogy újból fellobbantsa szívükben a lelki élet lángját. A szigorú feddő szavakra még erősebb szeretete készteti. Csak azért fenyít, mert gyógyítani akar. Hóseás próféta is hasonló érzelmeket szólaltat meg, amikor megtérésre hív: „Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket; megsebesített, de bekötöz minket” (Hós 6:1)!

Volt már, amikor Isten fájdalmas, kellemetlennek érzett helyzetekkel akarta elérni nálunk a megalázkodást, azt, hogy közeledjünk hozzá? Mit tanultunk az efféle tapasztalatokból, amelyek optimális esetben azt eredményezik, hogy ne kelljen újból hasonlókat átélnünk?