Néha kimegyek a Sárrét
tej-ködös széléhez
a vonat hangja felé
megnézni magamat,
ahogyan ülök az ablaknál
fogva a csontos idő
fásult kezét.
Ahogyan a mező ajkain
elliheg a mozdony,
válaszfalam félszeg virágai
fuldokolnak
a menekülő remény
füst-kígyói közt.
S a magasban
fekete varjak jajgatják;
mit nem tettünk meg
a másikért.