Valaki úgy fogalmazott, hogy az ember elméje soha nem elégedett, soha. Ennek pedig az a kegyetlen ellentmondás lehet a magyarázata, hogy elménk képes örökkévaló dolgokat fontolgatni, noha anyaga nem örök. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy ezt értelmünkkel fel is fogjuk. Mi is a halál felé tartunk, mint a csirkék és a kagylók, azzal a különbséggel, hogy a csirkéknek és a kagylóknak erről fogalmuk sincs, nekünk azonban van – ami rengeteg gyötrelmet és szenvedést okoz.
Hogyan kerültünk ekkora bajba? A válasz természetesen az, hogy a bűn miatt. A bűn visz a halálba. Az ember bűnös, ezért halandóvá lett. Nem mondható el egyszerűbben.
„Annakokáért, amiképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm 5:12).
Igen, az ember halandó. Csakhogy van egy bökkenő: Isten terve szerint nem kellett volna azzá lennünk, mert Ő eredetileg örök életre teremtett. Kezdettől fogva azt akarta, hogy örökké éljünk. A halál tehát csak betolakodó – a létező legtermészetellenesebb állapot. Pedig már annyira hozzászoktunk, hogy egészen természetesnek tartjuk, elfogadjuk mint „az élet részét”.
A halál mint az élet része? Nem véletlen, hogy ez egészen abszurdnak, ellentmondásosnak tűnik, mert az is. A halál az élet tagadása, nem pedig valamiféle vetülete!
Ilyen szemszögből közelítünk a mostani negyedévi tanulmányhoz. Ez talán azzal az ismert idézettel fejezhető ki a legjobban, amelyben Ellen White a Biblia fontos témájának nevezi, hogy „Isten tette az ember dicsőségét a porba dönti, ugyanakkor elvégzi az emberért, amit neki nincs ereje megtenni” (Ellen G. White: The Faith I Live By. 109. o.).
Mit tesz meg Isten értünk, aminek megtételéhez nekünk nincs erőnk? Természetesen magunkra hagyva nem menekülhetnénk meg a legtermészetellenesebb állapottól, a haláltól. Örök halálra jutnánk, ha Isten kegyelme nem mutatkozna meg a megváltási tervben. Más szóval, egyénileg és közösségileg is nekünk szól a felhívás: „Keressétek az Urat, és éltek”!
Tehát azt a kérdéskört fogjuk tanulmányozni, hogy Isten megteszi értünk, amit mi magunkért képtelenek lennénk megtenni: az élet, a Jézusban való örök élet ajándékát adja. Ezt a gondolatot a „kispróféták” könyveiben, az Ószövetség végén található tizenkét rövid iratban vizsgáljuk most meg. Az ebbe a csoportba tartozó prófétákat nem azért nevezik „kisprófétáknak”, mintha üzenetük kevésbé lenne fontos, hanem azért, mert írásaik sokkal rövidebbek a többi ószövetségi könyvnél.
Így foglalkozzunk akár Hóseás és a hűtlen asszony házasságával, akár Jónással, aki igyekezett elmenekülni Istentől kapott prófétai felelőssége elől (vagy legalább megpróbálta), akár Zakariás különleges látomásával Jósuáról és az angyalról, akár a többivel – a kispróféták mind roppant erőteljes üzenetet közvetítenek. Újból és újból az cseng ki írásaikból, hogy Isten kegyelmes az érdemtelen bűnösökkel. Meg akar menteni a bűneinkből, meg akar szabadítani a bűn, a lázadás és az engedetlenség okozta pusztítástól. E könyvekben az Úr ismételten kéri népét, hogy térjenek meg, távolítsák el bűneiket, térjenek vissza hozzá és vegyenek életet, nem pedig halált, üdvösséget és nem kárhoztatást, reményt és nem kétségbeesést.
Ez a kérdéskör egyáltalán nem „kicsi”. Ez a jelenvaló igazság – Isten üzenete számunkra ma, mint ahogy a tizenkét író korában élők számára is az volt. Maguk az írók már régen nem élnek, ám üzenetük még most is hangzik.
A kérdés tehát, hogy hallgatunk-e rájuk? Azt kell felelnünk, hogy biztosan, mert itt élet-halál kérdésről van szó!
Zdravko Stefanović biblikus tárgyakat oktat a Florida Kórház Főiskoláján, a floridai Orlandóban. Felesége Bozana matematikaprofesszor. Két fiuk van. A család szeretettel emlékszik vissza a tizenkét évre, amikor Kelet-Ázsiában missziós szolgálatot végeztek, valamint arra a szintén tizenkét éves időszakra, amikor a Walla Walla Egyetemen tanítottak.
Clifford R. Goldstein szerkesztő