Mikeás próféta könyve az ítéletek leírásával kezdődik, de a reménység szavaival zárul. Vannak, akik magyarázatukban megkísérlik tagadni Isten ítéleteinek valóságát. Aki ezt teszi, hasonló csapdába esik, mint Mikeás kortársai, akik úgy vélték, hogy Isten soha nem ítélné meg kiválasztott népét.

Isten szeretetének és törődésének másik oldala az igazsága. Mikeás azt a jó hírt fogalmazza meg, hogy az Úrnak sosem a büntetés az utolsó szava. A Szentírásban következetesen megfigyelhető, hogy az ítélet után a megbocsátás, a büntetés után a kegyelem, a szenvedés után a remény következik.

Hogyan mutatkozik meg az evangélium Mik 7:18-20 verseiben? Minek a reményét találhatjuk ebben a szakaszban mindannyian? Miért van olyan nagy szükségünk rá?

Mikeás próféta könyvének utolsó verseiben az Istent dicsérő szavak reménnyel telnek meg. A „Kicsoda olyan Isten…” kérdés jól illik Mikeás nevéhez, ami azt jelenti, hogy „Kicsoda olyan, mint az Úr?” A próféta neve is Isten egyedi voltára emlékeztet, megerősítve, hogy nincs más hozzá fogható. Hogyan is lehetne? Hiszen egyedül Ő a Teremtő, rajta kívül minden más teremtmény. Teremtő Istenünk mindezek tetejében a kegyelem, a megbocsátás Istene is, aki minden képzeletet felülmúlóan sokat tett azért, hogy megváltson bennünket a pusztulástól – noha ezt joggal megérdemelnénk. Isten kész volt ígéretet adni a héber népnek, és nekünk is ezt ajánlja.

Előfordulhat, hogy ma is próbára tévő körülmények és fájdalmak között találjuk magunkat, és azon tűnődünk: vajon miért engedi meg Isten? Időnként olyan nehéz meglátni a dolgok értelmét. Ilyenkor csakis az Úrban reménykedhetünk, aki megígéri, hogy bűneinket a tenger mélyére veti. Ha emlékszünk rá, hogy mit tett Isten a múltban, reményt találunk a jövőre nézve is.

Nézzünk igazán magunkba! Miért egyedül abban reménykedhetünk, hogy Isten a tenger mélyére veti minden bűnünket?