Amikor leszáll az égből az Úr

Az 1950-es években a Nobel-díjas Samuel Beckett, ír drámaíró Godot-ra várva című híres művében két szerencsétlen csavargóról ír, akik az út mellett várják, hogy eljöjjön Godot és megmentse őket az értelmetlen, fájdalmas, üres élettől.

„Godot a neve?” – kérdezi Estragon.

„Azt hiszem” – feleli Vlagyimir.

Vlagyimir és Estragon álldogál, és közben, míg Godot érkezésének egyre fogy a reménye, az emberi szenvedés, ballépések, helyben járás, sántikálás, bicegés, toporzékolás folyama halad el mellettük. Életuntan, de nem annyira az élet fájdalma, mint értelmetlensége miatt, a változatosság kedvéért próbálnak jót tenni – segítenek felállni egy elesett, vak embernek.

„Gyere, csináljunk valamit!” – javasolja Vlagyimir. „Egy pillanat alatt eltűnik minden, és megint magunkra maradunk itt, a semmi közepén.” Ám amikor Vlagyimir odanyúl, elesik, és nem tud felállni.

A Godot érzekésére vonatkozó további ígéretek ellenére is annyira nyomorúságosnak érzik az életet, hogy elhatározzák: felkötik magukat. Kötelük nem lévén, Estragon kihúzza nadrágjából a gumit, a nadrág persze a bokájára csúszik. Hogy kipróbálják a gumi erejét, jól meghúzzák – a gumi elszakad, a két férfi csaknem elesik. Ekkor elhatározzák, hogy erősebb kötél után néznek és később újból próbálkoznak.

„Inkább holnap akasszuk fel magunkat – mondja Vlagyimir –, hacsak közben meg nem jön Godot!”

„És ha megjön?” – kérdezi Estragon.

„Akkor megmenekülünk.”

Ám a titokzatos Godot nem érkezik meg, így a két férfi sem menekül meg.

Mennyire más az a kép, amit a Biblia tár elénk az életről! Beckett drámájának szereplőihez hasonlóan a thesszalonikai hívők is szembesültek az élet feszültségeivel, terheivel, küzdelmeivel, sőt még üldözést is kellett szenvedniük. Más szóval, az életükben – csakúgy, mint a miénkben is – voltak nehéz pillanatok. Milyen könnyen belesüppedhettek volna a hiábavalóság, a céltalanság, az értelmetlenség érzésébe vagy a pesszimizmusba, amit Beckett akart kifejezni írásában! A thesszalonikai hívőknek azonban biztos reménységük volt, aminek Krisztus tette képezte alapját. Ez a remény mutat előre a legnagyszerűbb ígéretre, a második adventre (amit Beckett szintén gúnyolt). Még ha Pál meg is rótta a thesszalonikai hívőket, még ha voltak is gyülekezetükben bizonyos magatartásbeli és teológiai problémák (ugye ismerős a helyzet?), nekik írta az apostol – mint ahogy nekünk is – az ihletett Ige néhány legnagyszerűbb, leginkább felemelő és legbiztatóbb üzenetét.

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel” (1Thessz 4:16-18).

Az ebben a negyedévben tanulmányozott levelek által bepillanthatunk egy őskeresztény – méghozzá nagyvárosi – gyülekezet életébe. Láthatjuk, milyen küzdelmekkel, nehézségekkel kellett szembenézniük, amelyek közé tartoztak a Krisztus visszajövetelének késlekedéséből fakadó problémák is! Az is különösen izgalmas, hogy noha a thesszalonikai hívők egészen eltérő körülmények között éltek, mint mi, Pál hozzájuk intézett szavai éppen azokat az elveket tükrözik, ugyanazokkal a kérdésekkel és problémákkal foglalkoznak, amelyekkel mi is szemben találjuk magunkat várakozás közben. Mi persze nem holmi titokzatos Godot-ra várunk, hanem az Úr Jézusra, aki kereszthalálával adta biztosítékát annak, hogy a második adventkor visszatér, teljes dicsőségében.

Jon Paulien a kaliforniai Loma Linda Egyetem Teológiai Tanszékének dékánja.

Clifford R. Goldstein

szerkesztő

Feliratkozás

Ha szeretnéd a Bibliatanulmányokkal kapcsolatos beszélgetéseket heti rendszerességgel videó e-mail formájában megkapni, akkor iratkozz fel az alábbi űrlap segítségével!

Név:
E-mail cím: