Az Ószövetség tehát következetesen feljegyzi, hogy mit váltott ki az emberekből Isten szentsége. És mi a helyzet az Újszövetséggel? Ma vannak olyan keresztények, akik szerint az Ószövetség egyfajta primitív, idejétmúlt képet ad Istenről, úgy mutatja be, mint aki kegyetlen, könnyen haragra gerjed, Jézus azonban már a kegyelem és a szeretet Isteneként jött el. Természetesen tudjuk, hogy ez torz kép a Bibliáról és a változhatatlan Isten jelleméről.

Mit tanítanak Isten szentségéről az újszövetségi írók? Olvassuk el például Lk 5:1-11 szakaszát! Miként mutatja ez a történet az Ó- és az Újszövetség egybehangzó állítását Isten szentségéről?

A halászok egész éjjel sikertelenül fáradoztak, majd Jézus csodálatos halfogással ajándékozta meg keményen dolgozó tanítványait. Úgy gondolhatnánk, ilyen esetben a természetes válasz az lenne, hogy az ember megköszöni Jézusnak a rendkívüli anyagi segítséget. Péter azonban valami másra figyelt. Reakciója azoknak az ószövetségi prófétáknak a tetteire emlékeztet, akik az Úrral találkoztak.

„Péter azonban nem gondolt sem a hajóra, sem a rakományra. Ez a csoda számára minden eddiginél jobban kinyilatkoztatta az isteni hatalmat. Jézusban az egész természet irányítóját látta. Az Istenség jelenléte feltárta saját szentségtelenségét. A Mestere iránti szeretet, a hitetlensége miatti szégyen, a Krisztus leereszkedéséért érzett hála s mindenekfelett tisztátalanságának átérzése a végtelen tisztaság színe előtt lesújtotta őt. Mialatt társai a hálók tartalmát biztonságba helyezték, Péter a Megváltó lába elé borult és így kiáltott: ’Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram’ (Lk 5:8)!” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 196–197. o.).

Miért reagált így? Azért, mert az ember már nem az Édenkertben él, mint egykor, a bűneset előtt Ádám és Éva, akik hűvös alkonyatkor örömmel fogadták Isten érkezését. A bűnbeesés után azonnal, drámai módon megromlott a szoros kapcsolat: az első emberpár elszaladt, elrejtőzött Isten elől. Azóta nem sok minden változott. A Szentírás következetesen ilyen reakcióról tudósít. Amikor egy ember az élő Isten színe elé kerül, azonnal elborzad, végre felmérve saját bűnösségének mélységét.

Mikor gondoltunk bele igazán saját bűnösségünk valós mértékébe? Rettenetes ez a kép, nem igaz? Mi az egyedüli reménységünk és miért?