Krisztus számára élete legnagyobb hangsúlyt kapó része nem a testet öltés megdöbbentő csodája volt, és nem is komoly tanításai, csodatettei. A gondolatait inkább az uralta, hogy az életét kell odaadnia. Ha mégoly csodálatos is volt születése és szolgálata, Krisztus életének nagy küldetése a halála volt. Mind a négy evangéliumból értesülünk róla, hogy Jézus igyekezett közelgő halálára felkészíteni tanítványait, akik azonban a Mester iránti nagy szeretet és a politikai Messiás várásának reményei miatt képtelenek voltak felfogni szavait.

Olvassuk el Mk 10:32-45 szakaszát! Hogyan mutatja be közelgő szenvedéseit Jézus (33-34. vers)? Mi volt a baj azzal, amit Jakab és János kért (35-37. vers)? Milyen félreérthetetlen választ adott erre Jézus (42-45. vers)?

Jézus a halála előtti estén a tanítványaival együtt fogyasztotta el a páskavacsorát, majd meghagyta, hogy erről az eseményről egészen visszajöveteléig emlékezzenek meg. Az úrvacsora ünnepe, amit maga az Úr rendelt el – ez az egyetlen megemlékezés, amire személyes felhatalmazást adott – nem testté lételének, nem is csodáinak, példázatainak, prédikálásának állít emléket, hanem a halálának. Krisztus azt kívánta, hogy mindenekfelett a halála miatt emlékezzünk meg róla. Valójában a Messiás életéről szóló négy evangéliumi beszámolóban a keresztre feszítés és az azt megelőző, ill. követő eseményekre kerül a fő hangsúly. Az inkarnáció lélegzetelállító csodájáról csak Máté és Lukács tesz említést, de mindkét evangéliumban csak két fejezet szól Krisztus fogantatásáról és születéséről. Márk és János teljességgel mellőz minden megjegyzést Krisztus születésére vonatkozóan, és evangéliumi beszámolóikban Jézus már felnőttként jelenik meg. Ugyanakkor mind a négy evangélista tudatosan kiemeli Jézus életének utolsó hetét és természetesen a halálát. Tekintsük át az evangéliumokat és figyeljünk fel rá, hogy Krisztus életének csupán néhány napjára vetül a kiélezett figyelem! Csaknem az összes evangéliumi beszámolónak kb. egyharmadát vagy felét teszik ki azok a részek, amelyek Jézus életének utolsó hetéről, ill. a haláláról számolnak be. Minden olvasó arra „kényszerül”, hogy Isten nagyszerű megváltó tettére összpontosítsa a figyelmét.

Gondoljunk saját életünkre, a múltunkra, a hibáinkra, a bűneinkre! Teljes őszinteséggel mondhatnánk azt, hogy van olyan, amit megtettünk vagy megtehetnénk, ami engesztelést szerezhetne számunkra? Miért olyan fontos tehát, hogy Jézus értünk vállalt halála központi figyelmet kapjon az életünkben? Miben reménykedhetnénk enélkül?