Annyi szépet leírtak előttem,
mégis úgy feszít a vágy
leírni valami nagyon szépet:
a mindennap megújuló csodát.
Isten el nem múló kegyelmét,
a csillagos ég kivont sátorát.
Tenyerén tartott drága földünket,
amiben terem kenyér, virág.
És Lelkének betöltő erejét,
amiből minden gyermeke kap,
ha kéri, akarja, kívánja,
és hozzá békességet ád,
amitől újjászületik az ember
harcok árán, de nyer csatát!
Éltünk hányódó ladikján
tölthetjük sírva az éjszakát.
Ő ott van és szól: „Ne féljetek!”
Harcotokat megvívtam régen.
Csak őrizzétek lelketek kelyhét,
hittel megtöltve egészen.
Akkor széthullhat a világ:
áll a Golgotán egy kereszt!
Az imádkozó szív ajándéka,
a hívők bizonysága ez.
„Mert úgy szerette Isten e világot…”,
hogy leírni sehogy sem lehet.
Nincs az a költő, mert nincsen szó,
nincs rá köszönet, felelet.
Csak a szív, a lélek átadása,
megsemmisülve leroskadni,
és szólni, ha van szó a szánkban,
valamit eldadogva mondani,
de az sem baj, ha megnémult szájjal,
térdre hullva könnyed pereg,
s belesírod lelked fájó mélységébe
hálaképpen minden könnyedet.