„Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe” (2Móz 15:17).

A Szentírásban itt találjuk az első utalást a szentélyre. Ezt a verset Izráel népe az Egyiptomból való szabadulás után énekelte. Az ének a szentélyről szól, és azt is kifejezi, hogy az volt Isten földi lakhelye. A „lakhely”-nek fordított héber szó abból a gyökből ered, aminek jelentése: ülni. Vajon az Úr valóban népe között, a földön kívánt lakozni, „ülni”?

Milyen két fontos dolgot tudhatunk meg 2Móz 25:1-9 verseiből? És ez miért olyan érdekes? (Miközben a választ fontolgatjuk, gondoljunk Istenre, hatalmára, fenséges voltára!)

Az Izráelt megszabadító Isten kifejezte, hogy népe között akart lakozni. Ő, aki hatalmas „jeleket és csudákat” tett (5Móz 6:22), aki megteremtette az eget és a földet, övéi között kívánt megjelenni! Valósággal közeli kapcsolatra vágyott!

Ráadásul olyan épületbe költözött, amelyet bűnös emberek készítettek, pedig Ő, aki a szavával hozta létre a világot, ha csak egy szót szól, káprázatos építményt alkothatott volna. Ehelyett úgy döntött, hogy népét meghitt módon, minden részletre figyelve bevonja annak a helynek az elkészítésébe, ahol lakozni kívánt, és amit az izraelita istentisztelet központjául jelölt ki.

A nép nem emberi elképzelések szerint készítette el a szentélyt. Isten meghagyta nekik: „mindenestől úgy csináljátok, amint én [az Úr] megmutatom néked a hajléknak formáját” (2Móz 25:9). A földi sátor minden részletének helyesen kellett képviselnie a szent Istent, és méltónak kellett lennie ahhoz, hogy Ő ott megjelenhessen.

A sátornak minden tekintetben tiszteletet és csodálatot keltőnek kellett lennie, végtére is a világegyetem Teremtőjének hajlékául szolgált.

Képzeljük el, amint egy épület előtt állunk, tudva, hogy a falakon belül a Teremtő Isten, az ég és a föld Ura lakozik! Milyen érzések támadnának bennünk? Miért? Tehát milyen érzések illenek az áhítathoz, istentisztelethez?