„Akkor mondjátok: Páska-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula” (2Móz 12:27).

A leborulást kifejező szó a héberben szinte mindig gyakorító formában jelenik meg, vagy a cselekmény többszöri ismétlődésére utalva. Szinte magunk elé tudjuk idézni, amint valaki leborul, feláll, majd újból leborul, tisztelettel, csodálattal, hálával. Az összefüggésre gondolva ezt egyáltalán nem nehéz elképzelni.

Olvassuk el az első páska éjjelének történetét (2Móz 12:1-36)! Hogyan mutatkozik meg e versekben az evangélium, aminek mindig központi helyet kell elfoglalnia istentiszteletünkben?

Izráel népe elveszítette volna elsőszülöttjeit, ha nem fedezi őket a vér. Soraikban az elsőszülöttekhez (általában a legidősebb fiú) bizonyos előjogok és feladatok kötődtek, amelyeket később a lévitákra ruháztak át (4Móz 3:12). Az Úr elsőszülöttének tekintette Izráel népét (2Móz 4:22), és ez a Teremtővel való különleges kapcsolatra utalt. Az Újszövetség Jézust nevezte úgy, hogy „elsőszülött” (Róm 8:29; Kol 1:15, 18).

A kivonulás történetében Izráel elsőszülöttjei megmenekültek, ám Krisztusnak mint elsőszülöttnek meg kellett halnia. Éppen az Ő halálát jelképezte az ajtófélfára kent vér. Ez az eset átütő erővel mutat Jézus helyettesítő halálára. Meghalt, hogy az „elsőszülött” (bizonyos értelemben Isten egész népe, lásd Zsid 12:23) megmeneküljön a megérdemelt haláltól.

Egyiptomban a nép félelemből engedelmeskedett urainak. Az itt említett eset után megtanulhatták, hogy az igazi istentisztelet szeretettel és hálával teli szívből fakad, és egyedül az előtt késztet meghajlásra, akinek van hatalma a megszabadításra, megmentésre. Hogyan tanulhatjuk meg jobban értékelni és szeretni az Urat? A bűn hogyan apasztja a szeretetet?