Szívembe zártam százszor is
a vágyak hulló özönét,
de égetett, fájt, és sírtam,
magam sem tudtam, miért.
Nyugtom sehol sem találtam,
habár futottam szüntelen:
nem tudtam elmenekülni,
a vágy mindig ott jött velem.
De sok-sok könnyes éjszakán
szabadulásért sírtam, mert úgy hiányzott
valami, nem tudtam nevén nevezni,
csak hívtam, egyre hívtam.
– És jött ölelő karokkal
a sosem látott szeretet;
én álltam dermedten, bénán,
Ő szólt: „Én kerestelek!”
Nagy volt az első találkozás,
lelket megrázó öröm.
Én csak zokogni tudtam:
– Köszönöm, Uram, köszönöm!