Krisztus földi életének utolsó néhány napjában történt. A Mester a felházban találkozott a tanítványaival a páska alkalmából, amikor a kivonulásra, a szolgaságból való szabadulásra, Izráel nemzeti ünnepére emlékeztek. Csakhogy nem volt minden rendben. A terem légkörét feszültség és rosszakarat nehezítette. Nem sokkal korábban a tanítványok még arról vitáztak, hogy ki foglalhatja majd el a legmagasabb helyet a mennyben. Most viszont együtt vettek részt a páskaünnepen, aminek arra kellett volna irányítania a figyelmüket, hogy milyen nagy szükségük van Isten üdvözítő kegyelmére, mennyire függnek Istentől minden tekintetben.

Mt 20:20-28 verseit olvasva mit mondhatunk, mi volt az a fontos tanulság, amit a tanítványok nem ismertek fel még azután sem, hogy annyi időt töltöttek Jézussal?

Mintha a többi tanítvány magatartása nem lett volna éppen elég, ráadásnak ott volt Júdás, az áruló, aki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mégis hogyan viselkedett Jézus ebben a helyzetben, amikor lett volna oka, hogy felháborodjon miattuk?

Mire tanít Jézus Jn 13:1-16 szakaszában? Miért mondhatjuk több szempontból is, hogy ez az igazi tanítványság kulcsa?

A tanítványok korában szokás szerint elrendezték, hogy ki mossa le lábukról az út porát. Ez a szolgák feladatai közé tartozott, csakhogy a tanítványoknak nem voltak szolgái, és egyikük sem mutatott hajlandóságot efféle alantas, szolgai szerepre. Jézus azonban meglágyította a szívüket, amikor felsőruháit levetve Ő kezdte el mosni a lábukat. Isten Fiának tartották, és amint figyelték, hogy lehajol és Ő végzi el a szolgai munkát, megszégyenültek. Azt olvassuk, hogy Jézus előbb levette felsőruháit. Ezzel is bemutatta, hogy kész lehajolni, megalázni magát bármeddig, csak hogy elérhesse a követőit.

Majd pedig, mintha mindez még nem lett volna elég, Júdás lábát is megmosta, noha pontosan tudta, mit forral a szívében.

Milyen „mélyre” vagyunk készek lehajolni másokért? Mikor fordult elő utoljára, hogy levettük a felsőruhánkat és úgy szolgáltuk a körülöttünk élőket?