Képzeljük el az apát, amint figyeli a hátizsákjába pakoló fiút, aki felbátorodva készül elmenni otthonról. Talán megkérdezi fiától, hová is megy, hol akar dolgozni, mi a terve a jövőre. Ki tudja, mi volt a felelet. Válaszai nem lehettek túl biztatóak, legalábbis az apa szempontjából nézve. A fiú azonban a rá váró boldog jövőre gondolhatott.

Miért is ne? Fiatal volt, kalandvágyó, zsebében a pénz, amiből költekezhetett, és úgy érezte, hogy vár rá a világ, amit látnia kell. A családi gazdaságban túlságosan egyhangúnak, unalmasnak tűnt az élete a számtalan lehetőséghez képest, amit a világ nyújthat neki.

Milyen az a bűnbánat, amiről Lk 15:13-19 verseiben olvashatunk? Őszintének tűnik? Valóban megbánta a fiú, amit tett, vagy csak a tettei következményeit fájlalta? Milyen utalásokat találunk a szakaszban, amelyekből kiderül?

Nemigen tudjuk meg, hogyan végződhetett volna a történet, ha otthonától távol, kedvezően alakul a tékozló fiú sora. Mi lett volna például, ha állandó keresetet talál magának és sikeres lesz? Az itt olvasottakból nem az tűnik valószínűnek, hogy akkor is „térden csúszva” tért volna haza, nem igaz? Ki az, akivel ne fordult volna már elő, legalább néhányszor, hogy nem is annyira a bűneit, inkább azok következményeit bánta, leginkább, ha rajtakapták? Még a legkeményebb pogány is sajnálja félrelépését, ha valamilyen nemi betegséget szed össze. Távolról sem csak a keresztényekre jellemző, hogy szomorkodnak a fájdalom miatt, amit helytelen döntéseikkel okoztak.

Mit mondhatunk tehát erről a fiatalról? Vitathatatlan, hogy amikor rettenetes körülmények között találta magát, megváltozott a magatartása, ami máskülönben talán nem következett volna be. A szövegből kitűnik azonban a gondolataiban megmutatkozó őszinte alázat. Rádöbbent, hogy vétett az apja és Isten ellen is. Arra utal a beszéd, amit magában fogalmazgatott, hogy bűnbánata őszinte volt.

Időnként szükségünk van tetteink negatív következményeire, hogy meglássuk bűneinket a maguk valójában, ugye? Vagyis sokszor csak akkor térünk meg igazán a cselekedeteinkből, ha szenvedést okoznak. Mi a helyzet velünk és a körülményeinkkel? Mi gátolja, hogy elkerüljük a bűnt, és így megkíméljük magunkat a szomorúságtól és a bűnbánattól, ami (remélhetőleg) azt követi?