„Te pedig hívasd magadhoz a te atyádfiát Áront, és az ő fiait ővele az Izráel fiai közül, hogy papjaim legyenek; Áron, Nádáb, Abihu, Eleázár, Ithamár, Áronnak fiai” (2Móz 28:1).

Izráel népének pusztai vándorlása idején alapította meg Isten a lévita papságot, aminek másfél évezrednél is hosszabb ideig kellett működnie. Az Úrnak már jóval azelőtt is voltak papjai (lásd 1Móz 14:18), de e papság felállítása után a szerepük világosabban megmutatkozott.

Amint az előző részben megállapítottuk, égbekiáltó bűne dacára Áront az újonnan alapított papság vezetőjének választotta az Úr. Ebből is látszik, hogy az Isten előtt szolgáló papoknak is át kellett érezni az általuk képviselt nép helyzetét, hiszen éppen erre szólt az elhívásuk. Az elbukott emberiség és a szent Isten közötti közbenjárók, képviselők voltak. Áron mint bűnös ember könnyen tudott azonosulni a többi bűnbe esett emberrel, akiket képviselnie kellett az Úr előtt. Hogy jött volna ahhoz, hogy másokat megítéljen bűneik miatt, amikor őt aligha lehetett ártatlannak mondani? Ugyanakkor szent megtiszteltetés volt a papi tiszt, ennélfogva a papoknak a szentséget és a tisztaságot kellett jelképezni. Végtére is, ők álltak meg a nép helyett az Úr színe előtt, ezért „szentnek” kellett lenniük, máskülönben mi értelme lett volna a papság intézményének? A nép többi tagjától különbözniük kellett, de nem tetszőleges módon (hogy pusztán a másság kedvéért legyenek mások). Szent értelemben kellett különbözniük, világosan eltérniük a többiektől, noha tisztában kellett lenniük azzal, hogy milyen szorosan kötődnek azokhoz, akiket képviselnek.

Mi mindent kívánt meg Isten a papoktól? Mit jelképezett mindez? 3Móz 21:7-24; 22:1-8

Bizonyos elveket ugyan talán most nehéz megértenünk, annyi azonban egyértelmű, hogy a papoknak különbözőnek, szentnek, különlegesnek kellett lenni. Jézust szimbolizálták, és munkájukkal annak árnyékait, előképeit mutatták, amit Jézus tett és tesz az emberekért.

Nekünk is különböznünk kell a környezetünktől, a világtól? Ha igen, miért és hogyan?