Most te nem látsz belőlem egyebet,

csak azt a fénylő kegyelemruhát,

mely ráborulva sebre, gyöngeségre,

fehéren, csillogón beföd.

Szövése köd,

de nem látsz rajta át.

Nem látsz belőlem egyebet,

csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én…, én tudom: alatta, rejtve,

fénnyel fedezve, elfelejtve,

én…, én tudom, hogy ki vagyok.

Jaj, a fekélyes, bűnnel megvert,

rab, gyáva, gyönge, régi embert

érzem mozdulni annyiszor még

hófehér köntösöm alatt.

De kegyelem borít el lágyan.

Járhatok fénnyel szőtt ruhában,

s ím szemed mást se lát belőlem,

csak a rám hulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:

ne látna engem senki többé…

Voltom, valóm mind teljesebben

és mindörökre elfödözné

a kegyelem, mely megmarad…

Ne látna engem senki már,

csak azt az ég felé vezérlő,

örökké fénylő sugarat…!

És lennék fénysugár!