A történet elején Isten azt parancsolja a nagy prófétának, Illésnek, hogy menjen Sareptába. Meg kell azonban említenünk azt is, hogy miért mondta ezt az Úr. Izráel országa bálványimádásba süllyedt. A Baál-kultusz lett a hivatalos állami vallás. Isten látványosan „kihívást" intézett a viharok istene ellen, amikor prófétája, Illés által kijelentette, hogy nem hull majd sem harmat, sem eső (1Kir 17:1).

Vajon miért mondja Isten a viharok istenét imádó népnek, hogy nem lesz eső? Mit árul el ez Isten hatalmáról, szemben minden egyéb hatalommal? Lásd még Zsolt 86:8; Jer 10:6; Zsid 1:1-3; Jób 38!

Illés a Kérith patakja mellett rejtőzködött (1Kir 17:3), miközben Izráel földje a pusztító aszálytól egyre jobban kiszáradt. Idővel a patak vize is elapadt. Ekkor Isten arra utasította a prófétát, hogy menjen Sareptába.

Isten megparancsolta Illésnek, hogy menjen el Izráelből egy idegen országba. Sarepta a Földközi-tenger partján, Tírusz és Sidón között helyezkedett el, Fönícia területén, ahonnan a gonosz Jézabel származott. A föníciaiak egyik nemzeti istene volt Baál, és Akháb király felesége, Jézabel királyné Izráelben is meghonosította a Baál-kultuszt. Az ókori világban úgy hitték, hogy az istenségek általában egy bizonyos városhoz vagy területhez kötődtek. Gondolhatták volna, hogy az Izráel határain kívül eső, idegen országbeli város, Sarepta túl van Isten hatókörén, és a pogány nép tagjai is távol vannak Istentől. Azonban soha senki nincs olyan messze az Úrtól, hogy ne tudna elérni hozzá. A Baál-kultusz területének központjában is képes megmutatni magát és erejét.

Érdemes megfigyelni: Isten felhasználja a próféta szükséghelyzetét, hogy elérje a távoli Sareptában élő asszonyt. Jézus követőiként nem kell a tökéletesség álarcát mutatnunk, nem kell lepleznünk a problémáinkat, vagy úgy tennünk, mintha semmire nem lenne szükségünk, mert, ahogy ezt mindannyian tudjuk, ez egyszerűen nem igaz. Keresztényként mi is szenvedünk, fájdalmat érzünk; időnként nekünk is szükségünk van mások vigasztalására és segítségére, köztük olyanokéra, akik talán nem is a mi hitünket vallják, esetleg egyáltalán nem hisznek.

Mi a baj azzal a felfogással, miszerint, ha segítséget kérünk valakitől, nincs elég hitünk? Szükséghelyzetünkben hogyan tudjuk bemutatni Isten jóságát és jellemét?