Jeroboám politikai döntései idején Isten közbelép és hallatja hangját. Egy Júda területéről érkező próféta által szólal meg. Ez a névtelen hírnök éppen akkor érkezik, amikor Jeroboám a szentélyavatás szertartásakor az oltár előtt áll. Minden bizonnyal ott lehetett mindenki, aki valamit is számított Izráelben. Isten a legalkalmasabb időt választotta tettére. Az eredmény drámai.

Mi történt 1Kir 13:1-6 versei szerint? Milyen közvetlen tanulságokat vonhatunk le ebből az elbeszélésből?

A névtelen prófétát a beszámoló így említi: „Isten embere". Általában így nevezték azokat, akiket arról ismertek, hogy Isten üzeneteit közvetítették, pl. Mózest (5Móz 33:1) és Illést (1Kir 17:18). E történet főszereplőjét tehát ez a cím is az Ószövetség legkiemelkedőbb prófétái mellé sorolja, így az olvasó joggal vár tőle sokat. Isten embere Jeroboám oltára ellen emeli fel a szavát és prófétál. Megemlít egy konkrét nevet is, Jósiásét (1Kir 13:2). Ez azért érdekes, mert Jósiás csaknem három évszázaddal később született. A perzsa Círusz király esetére emlékeztet, akinek nevét mintegy 200 évvel a születése előtt megjövendölte Ézsaiás próféta (lásd Ézs 44:28; 45:1). Melyek a fő pontjai az Isten embere által közvetített üzenetnek? Először is, törvénybe ütközik az oltár felállítása. A próféta előre jelzi, hogy Dávid egyik utóda, Jósiás, le fogja rontani. Jeroboám éppen ettől félt a legjobban. A szentélyeket ugyanis kifejezetten azért alapította, nehogy elvegye tőle az országát valaki, aki Dávid trónján ül. Az üzenet második felében Isten hatalma közvetlenül megnyilvánul, mintegy garantálva a prófécia jövőbeli teljesedését. A jelenlévők szeme láttára kettéhasad az oltár. Ennek talán az volt a célja, hogy a szemtanúknak eszébe juttassa a Tízparancsolat kőtábláit, amelyeket Mózes az első aranyborjú imádása idején tört össze. Úgy tűnik, Jeroboám nem okult a történelemből. Nem is egy, hanem két aranyborjút állíttatott fel; most pedig bűnbánat helyett az Isten emberére mutat. Ha az uralkodó a bibliai időkben kézzel, királyi pálcával vagy jogarral rámutatott valakire, az az ítélet jelének számított. Jeroboám el akarta fogatni a prófétát. Ennyit az Isten akarata előtti meghajlásáról…

Hogyan nyilatkozik meg Isten kegyelme a történetben még egy olyan makacs ember iránt is, mint Jeroboám? Milyen gyakran kapjuk magunkat azon, hogy mi is így viszonyulunk Isten egyértelmű vezetéséhez? Milyen következményeket kellett elviselnünk emiatt?