Salamon halála újabb fordulópontot jelentett Izráel történelmében. A kormányzás szigora, a kötelező kényszermunka törvényei, valamint a vallási pluralizmussal való próbálkozás nagy feszültséget keltett Salamon fia, Roboám uralkodásának kezdetén.

Próbáljuk meg elképzelni a helyzet drámaiságát 1Kir 12:1-16 verseit olvasva! Roboám vezetési stílusából milyen tanulságot szűrhetünk le azzal kapcsolatban, hogy a különböző helyzetekben hogyan élünk saját hatalmunkkal?

Júda és Izráel különválása után Isten valaha egységes népe más-más úton indult el. Mivel a vallási élet, az áldozatok központja Júda területén volt, Izráel új királya, Jeroboám két aranyborjút készíttetett (1Kir 12:26-29), és két istentiszteleti helyet állíttatott fel, oltárokkal; az egyiket Béthelben, a másikat Dánban. Nem voltak jók Izráel kilátásai, és a következő 200 év során hol hullámhegyen, hol hullámvölgyben voltak. Egyes királyok hallgattak Isten szavára, és bűnbánatot gyakoroltak (legalábbis félig-meddig), mások azonban makacsul elfordultak a próféták üzeneteitől. Dinasztiák váltották egymást, és sok volt a politikai gyilkosság. Jeroboámtól kezdve Izráel utolsó uralkodójáig, a Samáriában székelő Hóseáig 20 király uralkodott az ország felett, ami szintén a stabilitás hiányát mutatja. Samáriát végül 722-ben foglalták el az asszírok, lakosait fogságba hurcolták.

A határ túloldalán sem volt sokkal különb a helyzet. Dávid királyi háza ugyan megmaradt, de az ősatya hitét nem követte minden utóda. Egyes királyok, mint pl. Jósafát, Ezékiás és Jósiás, próbáltak visszatérni az Úrhoz, miközben igyekeztek Júda egészét bűnbánatra vezetni. Munkájukat számos próféta segítette, akik konkrét helyzetekkel kapcsolatban szólaltak fel, rámutatva Júda lelki és társadalmi hiányosságaira. Kr. e. 586-ban Jeruzsálemet elfoglalták a babiloniak. A vezetőket és a város lakosságának jelentős részét Babilonba hurcolták, a templomot lerombolták. Így szakadt vége a királysággal való kísérletezésnek.

Talán sokan azt hitték, hogy a babiloni pusztítás és fogság következtében a zsidó nép kihal. Mire enged következtetni Isten türelmével és kegyelmével kapcsolatban az, hogy mindezek után még adott nekik esélyt a visszatérésre? Hogyan tapasztaltuk saját életünkben is Isten türelmét és kegyelmét? Hogyan kellene tehát fogadnunk az Úr kegyelmét?