A 11. fejezettel véget ér a Római levélnek a tanításra vonatkozó része. A 12–16. fejezetig gyakorlati útbaigazításokat és személyes megjegyzéseket olvasunk. E záró fejezetek is igen fontosak, mert megmutatják, hogyan éljük a hit életét.

Először is, a hit nem pótolja az engedelmességet, nem teszi semmissé kötelességünket, hogy engedelmeskedjünk az Úrnak. Az erkölcsi parancsolatok továbbra is érvényben vannak; az Újszövetségben megtaláljuk magyarázatukat, sőt kiteljesedésüket. Arra viszont nincs utalás, hogy a keresztényeknek könynyen megy majd ezek szerint az erkölcsi rendeletek szerint élni. Ellenkezőleg! Azt olvassuk, hogy így élni időnként kifejezetten nehéz lehet, mivel az énünkkel és a bűnnel folytatott harc mindig küzdelmes (1Pt 4:1). Isten viszont erőt ígér a hívőnek, és arról is biztosítja, hogy lehetséges a győzelem. Csakhogy továbbra is az ellenség világában kell megállnia a helyét, és sokat kell még küzdenie a kísértéssel. A jó hír pedig az, hogy ha elesünk, ha megbotlunk, Isten nem vet el, mert Főpapunk közbenjár értünk (Zsid 7:25).

Róm 12:1 versének hasonlata szerint milyen legyen a keresztény élete? Hogyan illeszkedik ehhez a 2. vers?

Róm 12:1 versében Pál az ószövetségi áldozatokra utal. Régen a hívők állatokat vittek áldozatul Istennek, a keresztényeknek pedig most a testüket kell áldozatként adniuk. Nem azért, hogy megöljék, hanem hogy élő áldozatul Isten szolgálatára szenteljék magukat.

Az ókori Izráel idejében minden áldozatot alaposan megvizsgáltak. Ha az állaton bármi hiba volt, nem fogadták el. Isten rendelete értelmében ugyanis csak hibátlan áldozatot vihettek. Pál tehát arra szólítja fel a keresztényeket, hogy szánják oda testüket „élő, szent és Istennek kedves áldozatul". Ezért erejüket a lehető legjobb állapotban kell megőrizniük. Egyikünk sem hibátlan, de az a lényeg, hogy amennyire csak tudunk, igyekezzünk feddhetetlenül és hűségesen élni.

Könnyű magyarázatot találni a bűneinkre, hibáinkra, nem igaz? Általában mivel mentegetőzünk, amikor újra meg újra ugyanabba a hibába esünk? Nem lenne már itt az ideje, hogy a magyarázkodást félresöpörve, igényeljük végre Isten ígéreteit? Vajon Isten nem erősebb a kifogásainknál?