Milyen általánosan elterjedt tanítást cáfol világosan és visszavonhatatlanul Róm 11:1-7 szakasza?

Az „avagy elvetette-é Isten az ő népét?" kérdésre válaszolva Pál először a maradékra irányítja a figyelmet. A kegyelmi elhívásról beszél, annak bizonyítékaként, hogy Isten nem vetette el népét. A megváltás mindenki számára elérhető, aki elfogadja, zsidónak és pogánynak egyaránt. Jusson eszünkbe, hogy az első keresztények valamennyien zsidók voltak – gondoljunk csak a pünkösd napján megtérőkre. Pétert is csak egy különleges látomás és csoda győzte meg arról, hogy a pogányoknak éppúgy joga van Krisztus kegyelméhez (Apostolok cselekedetei 10; vö. 15:7-9), tehát a kegyelmet hozzájuk is el kell juttatni.

Pál vajon azt mondja Róm 11:7-10 verseiben, hogy Isten szándékosan vakká tette az üdvösségre azokat az izraelitákat, akik elvetették Jézust? Mi a gond ezzel az elképzeléssel?

Pál ezekben a versekben az Ószövetségből idéz, ami a zsidók számára elfogadott tekintély volt. Az idézett igeszakasz úgy mutatja be Istent, mint aki a „kábultság lelkét" bocsátja Izráelre, gátolva látásukat és hallásukat. Vajon Isten megvakítja az embereket, hogy ne lássák meg az üdvösségre vezető fényt? Kizárt dolog! Ezeket az igéket a Római levél 9. fejezetéről adott magyarázat fényében kell érteni. Pál nem az üdvösségről beszél, hiszen Isten nem foszt meg bizonyos csoportokat az üdvösségtől. Itt is, mint mindvégig arról a szerepről van szó, amit ezek a csoportok Isten művében betöltenek.

Miért helytelen az az elképzelés, miszerint Isten emberek egész csoportjait zárná ki az üdvösségből? Miért ellenkezik ez az evangélium tanításának egészével, amelynek középpontjában a minden emberért meghalt Krisztus áll? Például a zsidók esetében hogyan vezetett ez az elgondolás tragikus következményekhez?