A tegnapi tanulmányban Pál bemutatta – azon keresztül, ahogy Isten Ábrahámmal bánt –, hogy a megváltás a kegyelem ígérete, nem pedig a törvény által lehetséges. Tehát, ha a zsidók üdvözülni akartak, fel kellett adniuk a saját cselekedeteikbe, mint üdvösségük zálogába vetett bizalmukat, és el kellett fogadniuk az ábrahámi ígéretet, ami az eljövendő Messiásban teljesedett be. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik mindenkire, zsidóra és pogányra egyaránt, aki úgy gondolja, hogy „jó" cselekedetei elegendőek az Istennel való kapcsolat helyreállításához.

„Az az elképzelés, hogy az ember cselekedeteivel megválthatja önmagát, minden pogány vallás alapvető elve… Ahol pedig ezt vallják, ott nincs védőgát a bűn ellen" (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 26. o.). Mit jelent ez? Miért szolgáltat ki a bűnnek az az elképzelés, miszerint saját cselekedeteinkkel megválthatjuk magunkat?

Hogyan magyarázta Pál a törvény és a hit kapcsolatát a Galáciai levelében? Gal 3:21-23

Ha létezne életet adó törvény, az minden bizonnyal csak Isten törvénye lehetne. Pál mégis azt fejtegeti, hogy még Isten törvénye sem eleveníthet meg, mivel mindenki törvényszegővé lett, és így a törvény ítélete alá esik.

A hit ígérete azonban, amit Krisztus még teljesebben bemutatott, minden hívőt felszabadít a „törvény alól", vagyis a törvény kárhoztatása alól és annak terhe alól, hogy általa igyekezzünk megdolgozni a megváltásért. A törvény ugyanis hit és kegyelem nélkül teherré válik – mert törvény alatt lenni hit, kegyelem és a hit általi igazság nélkül annyit jelent, mint a bűn terhe és kárhozata alatt lenni.

Mennyire központi a hit általi megigazulás szerepe az Istennel való kapcsolatunkban? Vagyis, mit tehetünk, nehogy az igazság más vetületei annyira elhomályosítsák ezt a kérdést, hogy végül megfeledkezzünk alapvető tanításáról? Elvégre, ugyan mit használ a többi tanítás e nélkül?