2005. augusztusában, keresztségünk előtt két héttel, elindultunk életünk első nagy motoros túrájára négyen: férjem, sógorom, sógornőm és én. Két nagy motorral mentünk, körutat terveztünk Ausztrián keresztül Olaszországba, ahol egy barátunkat akartuk meglátogatni a Garda-tónál, majd Toscanából Horvátországon át akartunk hazajönni. Egy csütörtöki napon indultunk. Még itthon elhatároztuk, hogy a szombatot Ausztriában töltjük pihenéssel. Mint minden nagyobb utunk előtt, a város szélén a körforgalom mellett ekkor is megálltunk imádkozni; kértük Isten áldását utunkra, hogy épségben hazaérjünk a keresztségre. Pénteken az osztrák-olasz határon, egy tóparti motelben találtunk szállást, sajnos nem túl olcsón, ezért tépelődtünk, hogy maradjunk-e még egy éjszakát, és a szombatot ott töltsük, ahogy eredetileg terveztük, vagy menjünk tovább, amivel sokat spórolhatnánk. Végül az utóbbi mellett döntöttünk…

Délután 3-kor álltunk meg először, de ekkor sem került elő Biblia, inkább – némi töprengés után – a Cortina közeli felvonóval felmentünk a csúcsra, több száz méteres, félelmetes szakadékok felett, hogy majd ott tartunk áhítatot. Ez ismét rossz döntés volt. Elkezdett ömleni az eső, dörgött, villámlott, semmit nem láttunk a tájból. 10 perc után vissza is indultunk, áhítat nélkül. Félúton, a szakadékok felett voltunk, amikor egy hatalmas villámlás után a felvonó megállt. Alattunk 100 méteres szakadék, körülöttünk sehol egy lélek, csak mi négyen himbálóztunk a mélység felett. Aggódni kezdtünk, és sógornőmmel éreztük, hogy ez nem véletlen… Végül csak leértünk.

Ahogy megszárítkoztunk, azonnal indultunk tovább. Olaszországban éppen egy vallási ünnep volt, ezért sehol nem találtunk szállást. Sajnos az időjárás sem nekünk kedvezett, újból eleredt az eső. Már szürkült, és mindenünk átnyirkosodott. Egy utazási irodában kaptunk legalább 20 címet, de már minden szoba foglalt volt. Horváthné Portörő Erzsébet

Besötétedett, szakadt az eső, és mi reménytelenül, bőrig ázva, a kétségbeesés határán álltunk a 3000 m-es hegyek között. Jól tudtuk, miért történt mindez. Én sírva mondtam a többieknek, hogy imádkozzunk már végre, nincs más lehetőség. Így is tettünk, majd felültünk a motorra, és elindultunk. Csak Istenben bízhattunk. Fent, a hegytetőn, az egyik kanyarban megláttunk egy házat, rajta pici betűkkel: Camera-Zimmer. Bementem érdeklődni. Egyetlen négyágyas szabad szobájuk volt. Könnyeimmel küszködve köszöntem meg a hölgynek. Mindannyian éreztük, hogy ez imatapasztalat volt. 5 perc telt el bűnbánó imánk után, és Isten azonnal válaszolt. A legszebb helyen, a legmelegebb vendégszeretettel fogadtak. Olyan finom vacsorát szinte egész olaszországi tartózkodásunk alatt nem ettünk, méghozzá elfogadható áron. Este nem győztünk hálát adni Istennek. Ez a tapasztalat életünk végéig elkísér…