„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem" (Jer 29:13).

A „teljes szívetekből" azt jelenti, hogy őszintén, hamisítatlanul, szóban és tettekben igazán. A latin nyelvben az őszintének fordított kifejezés két szóból áll össze – sine (nélkül) és cera (viasz). A régi időkben a nem éppen tisztességes szobrászmesterek titokban viasszal pótolták ki műveikben a hézagokat és repedéseket, ami persze nem bizonyult tartósnak. Így került a latin nyelvbe az őszinteség kifejezésére, hogy sincere, azaz jó, helyes, őszinte, amikor valaki „szívből" szól és „szívből" cselekszik.

Mire mutat rá 2Krón 25:2 verse azzal kapcsolatban, ami bennünk van?

A slm tőből származik az a héber szó, amit úgy fordítunk, hogy „teljes" vagy „tökéletes" (ebből ered a shalom kifejezés is). Alapjelentése „teljes", „egész" vagy „békében". A fent idézett bibliai versben olvasunk egy királyról, aki jót cselekedett, csakhogy nem megfelelő szívvel. Tetteiben nem volt őszinte. Ez felveti azt, hogy lehetséges jót cselekedni helytelen indítékból. Noha időnként néhány embert megtéveszthetünk, önmagunkat bármikor becsaphatjuk, Istent azonban sosem vezethetjük félre! Milyen érdekes, hogy amikor Dávid a fiáért imádkozott, a „tökéletes" szív volt az első, amit Salamon számára kért (1Krón 29:19).

Az őszinteség azért olyan fontos, mert akiből hiányzik, aki nem kötelezte el magát amellett, ami igaz és jó, annak a szíve megosztott. Valami más is vonzza, és amíg ahhoz ragaszkodik, amíg más irányba is elkötelezett, szíve nem lehet slm, azaz egész és tökéletes Isten szemében. Egyedüli megoldás, ha teljesen átadja magát az Úrnak, és énjéről egészen lemond. Ez azonban nem könnyű. Valóban az kell hozzá, amint tegnap is láttuk, hogy összetörjünk a Kősziklán.

Mennyire őszinte a hitünk? Most nem az alkalmanként felmerülő kételyekre és a még válaszra váró kérdéseinkre gondolunk (mindenkiben megfogalmazódnak időnként kétségek, kérdések, amelyekre választ keresünk), és nem is a bűnnel folytatott harcról van itt szó. Gondoljunk a szívünkre! Vajon „teljesen" és „tökéletesen" Istené, vagy megosztott Isten és valami világi dolog között? Ha az utóbbi helyzet áll fenn, milyen döntésre kellene jutnunk?